Miután gyerekkorom jelentős részét Szandaszőlősön töltöttem, az ejtőernyősök ugyanúgy az életem részei voltak, mint a hosszú kertünk végében termő barackfák. Mindig csodáltam azokat az embereket, akik – lentről nézve – parányi pontként hajlandóak voltak kiugorni egy repülőből, majd nekünk úgy tűnt, az utolsó utáni pillanatig várni az erőnyűjük nyitásával, aztán meg hosszasan lebegni a látóhatár felett. Imádtam, amikor tucatnyian úsztak az égen. Márpedig úgy emlékszem, alig volt olyan hétvége Szandán, hogy ne berregtek volna felettünk a különböző gépek.
Akkoriban nem gondoltam bele, hogy mióta vannak Magyarországon ejtőernyősök, hogyan változtak az alakulatok, a ruházatok, az eszközök, és hogyan jutottunk el a sorállományúaktól a profi katonákig. Azt hiszem, ha nem nyílt volna meg jó két hónappal ezelőtt a „75 éves a katonai ejtőernyőzés” című időszaki kiállítás a jobb sorsra érdemes HEMO első emeletén, és nem invitált volna Szabovik Zoltán a Múzeumok Őszi Fesztiválja kapcsán erre a különleges tárlatra, talán soha nem is merültem volna el az ejtőernyőzés világában. De itt van ez a Hadtörténeti Múzeumnak és a lelkes, egykori szolnoki ejtőernyősöknek köszönhető kiállítás, ami a kezdetektől, napjainkig mutatja be a katonai ejtőernyőzés történetét. Amiben szórakoztatóan lehet elmerülni.
A hátteret a Hadtörténeti Múzeum profi paravánjai adják, amelyeken időrendben mesélik el a katonai ejtőernyőzés történetét. Az első kísérleteket, az első balszerencsésen indult bevetést, a világháború utáni útkeresést, csapat felállítást majd szétverést, aztán az újbóli nekifutást. És persze az első szolnoki alakulat felállítását, megerősödését és sikereit. Ami tökéletesen száraz lenne a volt ejtőernyősök által összegyűjtött ruhák, ejtőernyők, jelvények és egyéb tárgyak nélkül. Amelyeknek köszönhetően kézzelfoghatóvá és emberközelivé válik egy különleges hivatás, szakma, sport.
Ha olyan szerencsések, mint én, és profi kísérőjük lesz a kiállításhoz, akkor nemcsak kétszer annyit tudhatnak meg a honi és a szolnoki ejtőernyőzésről, mint ami a tablókon olvasható, de az állandó gyűjteménybe is benézhetnek. Mert ilyen is van a HEMO-ban. Ugyan csak két aprócska szoba, viszont tényleg szolnoki. Hüse Károllyal, egy hős szakaszvezetővel, az 1985-ös díszszemlére készülő alakulatok naplóival, ismerősnek tűnő arcokkal. Egy apró darabka ennek a városnak a múltjából, amelyik olykor büszkén hangoztatja, hogy mindig katonaváros volt. És, amiről mindenkinek van valamilyen emléke.
Nekem például sokszor beugrik az az 1986 nyarán történt eset, amikor a majdani gázvezetéknek ástunk árkot a bátyámmal, miközben felettünk katonák ugráltak. Jó alkalom volt kicsit lazítani amiatt, hogy az ugrókat figyeljük. Aztán egyszer egész közelinek kezdtek tűnni az ejtőernyősök. És egyre csak közeledtek, egyre nagyobbak lettek, aztán hopp, ketten az utcánkban landoltak – szerencsésen.
Jövőre lesz 65 éves, hogy Szolnokra települtek az első katonai ejtőernyősök. És négy évtizede annak, hogy ejtőernyős világbajnokságot rendeztek a városban. (Nem is tudom, adtunk-e azóta otthont világversenynek?) Mindenesetre sok oka lenne annak, hogy egy ilyen kiállítást egyben tartsunk, gyarapítsunk, és mint szolnoki különlegességet reklámozzunk.