Belvárosi lakosként lassan megszokom, hogy az utcára nyíló garázsunk elé olykor leparkolnak. Annak ellenére, hogy a szegélykő egyértelműen jelöli a kihajtót, illetve a mellettünk lévő, ugyanolyan garázskapun hatalmas matrica figyelmeztet: autókijárat, kéretik szabadon hagyni. Mindezek azonban nem zavarják az autósok egy részét. Akkor is megállnak a garázs előtt, ha több járműnek elegendő parkolóhely a közelben. Vannak, akik figyelmetlenségből, tényleg véletlenül. Mások kivagyiságból, a ?teszek én mindenki másra? nemtörődömségből. A lényeg persze ugyanaz: nem lehet ki- és beállni.

Mit lehet tenni?

Nyelni egyet, hogy már megint nem használható a garázs. Amikor hazafelé jön az ember, akkor ez kicsit jobban tolerálható, maximum parkolójegyet kell venni, ha nem tudok a pénzért vett helyemre állni. Elfele már kellemetlenebb, hiszen nem tudom az autómat használni. A belvárosban azonban ez hozzátartozik az élethez, mint hétvégén reggel a hányás a járdán.

Igaz, olykor elszakad a cérna.

Mint múlt pénteken, amikor egy fehér Opel Astra vezetőjének sikerült kora délután úgy leparkolni a garázsunk elé, hogy a fél autója belógott a kijárónkba. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy vagy ne tudjunk beállni a garázshoz, vagy ha mégis, akkor ferdén, ami meg a mellettünk lévő garázs használatát akadályozta. Egy darabig – három órán keresztül – optimistán tűrtünk. Bíztunk abban, hogy pár percre jött valahová a sofőr, és mindjárt távozik. Aztán dudáltunk, hátha feltűnik, hogy valami gond lehet az utcán. Három óra elteltével aztán – később mondta a sofőr – bunkó voltam.

Felhívtam a rendőrséget.

Megkérdeztem, mit tehetek. Mondták, hogy az idegen autóhoz ne nyúljak, de küldenek járőrt, és feljelentik a szabálytalankodót. Hát jó, igaz, ez rajtam nem segít. Mivel azonban a rendőrökre várni kellett, elkezdtem a környező boltokban érdeklődni, hátha tudják, kié a fehér Opel. Egy helyen tudták.

Az autó gazdája, egy hölgy nem értette mi bajom.

Javasoltam, nézze meg, hol áll három órája. Jött. Meg a rendőrök is. Akik mondták, ha odébb áll, nem tesznek feljelentést. Mire a hölgy gyorsan lebunkózott, amiért kihívtam a rendőröket, és nem vettem a fáradságot már korábban az utca átfésülésére a tulajdonos után. Végül is, tényleg, ő tolt ki velem, én meg bunkó vagyok. És duzzogva pattogott az igazság királynője.

Ekkor mentem át a túlpartra és beszálltam a versenybe.

Az egyik rendőrt megkérdeztem, honnan lehet olyan cédulát szerezni, amilyen az Opel ablakában van, és ami miatt három órája parkolójegy nélkül is állhat az utcán. Megnézte. Mondta, megfelelő betegség esetén kaphatok. A hölgy pedig elkezdte bizonygatni, hogy az a férjéé, aki bármikor ide tud jönni. Azaz az igazolvány ott van, csak a tulajdonos nincs. És kívánt nekem két gerincműtétet, ha ilyen igazolványt akarok.

Ez volt az a pont, amikor feladtam.

Mondtam a rendőröknek, hogy hagyjuk az egészet. Örültek, hisz különben vehették volna fel a jegyzőkönyvet. Mondjuk arról, hogy a hölgy jogosulatlanul vesz igénybe rokkant-igazolványt. Ha tényleg ott maradok bunkóban, akkor kötöm az ebet a karóhoz, és a hölgy azóta egy büntetőügy részese, aminek a vége Pesten felfüggesztettet szokott lenni, még médiasztárok esetében is.

Szóval, bunkó voltam. A hölgy, meg figyelmetlen. A hatalmas egójával ugyanis nem jutott el odáig, hogy ha már jogosulatlanul használ rokkant igazolványt, akkor kerülje a feltűnést, és parkoljon le rendesen. Mert akkor csak a parkoló-társaságot lopja meg, és nem szúr ki másokkal.

Bár akkor se tudom, ki nyeri a bunkóversenyt.

(A felhasznált képek csak illusztrációk.)