Nem tudom, hogy az „unokázós csalásként” elhíresült bűnözői fogás mennyire magyar találmány, de valamiért azt gondolom, legfeljebb kelet-európai disznóság. Azt viszont elismerem, hogy az idős emberek gyermekeik, unokáik iránti vak szeretetének aljas kihasználásán alapuló lehúzásokról hallva olykor bennem is felmerül a vágy, hogy az elkövetőket válogatott kegyetlenségekkel büntessem meg. Az ilyesmi miatt aztán háborgó lelkiismeretemet kicsit megnyugtatta a Mindenki című rövidfilmmel 2017-ben Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első mozifilmje, amiben egy unoka néhány lehúzott idős emberrel hasonló elhatározásra jut. Tehát nem bennem, bennünk van a hiba! A forgatókönyvet pedig a feleségével együtt jegyző, sőt részben a produceri feladatokat is vállaló rendező e jelenségről és az áldozatok érzéseiről, meg a lehúzhatókban a gengszterekkel szemben is felébredő lelkiismeretről szinte remek filmet alkotott. Idei első magyar filmként hibátlan, remek évindítás.
Deák Kristóf történetében az a legjobb, hogy szinte soha sem található ki, mi történik a következő jelenetekben. Azaz szinte 115 percen keresztül megmarad a feszültség és az izgalom, miközben az apró epizódok többsége lassan, olykor talán kicsit túlzottan is lagymatagon hömpölyög. Mindezektől Az unoka egy különleges krimi, amit a legkevésbé az üldözés, a verekedés és a durvaság jellemez. A forgatókönyvíró-rendező szépen végigviszi a szeretet nagypapa (Jordán Tamás) „unokázós csalás” áldozatává válásának, és a „kirablásra” először csak némi gyógyírt kereső unokának (Blahó Gergely) a történetét, minimálisan elkalandozva egy szerelmi szál (Döbrösi Laura) irányába. A sztori igazi „báját” a hasonló csalásokat feldolgozni próbáló idős emberek csoportjának külvilág felé mutatott és titkolt arcaik adják, amire aztán parádésan épül rá a tróger (Jászberényi Gábor) idős anyukájának (Pogány Judit) a története. Miközben olyan apró „fűszerek” kerültek a filmbe, mint a tulajdonképpen ugyanúgy a hiszékenyek, a becsaphatók lenyúlását legálisan végző call center szál, a nyugdíjasok öröm tánca vagy éppen a rendőrség tehetetlensége.
Tényleg úgy álltam fel Az unoka végén, hogy szerintem ezt kellett volna Magyarországnak az Oscar-díjra, mint legjobb külföldi filmet jelölnie, mert a speciális kelet-európai sztorija mellett a képi megoldások is világszínvonalúak. A Mindenkiben is operatőrként dolgozó Maly Róbert a megtalált budapesti helyszíneket, a filmhez illő szürkületes, kevésbé színes körülmények között is csodálatosra fotózta. Ráadásul a helyszínül választott épületek architektúráival olyan gyönyörűen játszott, hogy néhány vágókép önálló műalkotásként is megállná a helyét. Mindehhez pedig az elmúlt szűk két évtized legtöbb vállalható magyar filmjeit is vágó Csillag Mano általában nagyon jó ritmust adott. Gondolom, nem véletlen, hogy Deák velük dolgozott, hiszen Malyval a Mindenkiben, Csillaggal pedig a tévéfilmnek nevezett Foglyok (2019) című zseniális moziban dolgoztak már együtt.
Az unoka című filmről tényleg azt gondolom, hogy remek családi mozi lehet, már, ha e kategória alatt azt értjük, hogy a családtagok együtt tekintik meg, és valami, a családban hasznosítható üzenettel is bír. Márpedig a szeretetet, a féltést, a semmi máshoz nem hasonlítható unoka-nagyszülő kapcsolatot kihasználó gengszterek nem lankadó galádságának sikerei ellen ez a film nagyon sokat tehet, már csak azzal is, hogy gyanakvóbbá teszi az időseket. Akiket persze nem ezzel kell a moziba csábítani, hanem például Az unoka szereplőgárdájával, amin kívülállóként leginkább az látszik, hogy egy Oscar-díjas rendezővel mindenki szívesen dolgozik. Így az egyjelenetes szerepekben is olyan színészek tűnnek fel, mint Horváth Lajos Ottó (az Üvegtigris Király Sanyija), vagy Jordán Tamás öröm táncos partnereként Voith Ági, a kórházi orvos szerepében az országot körbe rendező Keszég László. És akkor a „bosszúálló” idősekről ne is beszéljünk: Tordai Teri, Hámori Ildikó, Kertész Péter, Mikó István és Pap János. Megérdemelt, reklám értékkel is bíró sztárparádé.
