(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás március 16-án jelent meg először.)

A rendszerváltás előtt indult a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Zounuk című évkönyve, amely szerencsére túlélte az elmúlt évtizedeket, így frissen megjelent „száma” a 33. a sorban. A Pozsonyi úti intézmény munkatársai által összeállított kiadvány évről-évre olyan érdekességeket, könnyed ismereteket és alapos tudásanyagot tesz elénk, amelyek révén nemcsak az országról és a megyéről, de Szolnokról is többet tudhatunk, mint korábban. Őszintén megmondom, a Zounuk kézbevétele számomra a helytörténet ünnepe. Ráadásul, mint egy jobb nagycsaládi buli, ugyanúgy fáj, amikor a végére érek, és alig várom, hogy jöjjön a következő.

A 2019. évinek datált Zounuk 33. szerkesztői ezúttal nemcsak arra törekedtek, hogy témáikkal lefedjék a megyét, de kronologikusan haladva a kerek évfordulókra is odafigyeltek. Az előbbinek köszönhetően egy elképesztően érdekes dolgozat olvasható a Zounuk elején a Karcag környéki csárdákról és vendégfogadókról – rajzokkal és fotókkal gazdagon illusztrálva -, miközben Jászberény 1950-es évekbeli helyi pártelitjének alapos vizsgálatával van jelen a kötetben. És míg Elek György karcagi kötődésű dolgozata lényegében a 18. századdal indul, Sebők Balázs munkásőrségről szóló munkája az ötvenes évek végére kalauzolja az érdeklődő olvasót. Az Adattárban lévő két munka pedig – Cseh Géza és Szikszai Mihály tollából – a Tanácsköztársaság centenáriumával foglalkozik a helyi vörösterror és megyei vasúti közlekedés szempontjából.

Szolnoki szemmel azonban Fülöp Tamás „Egy darab Európa a magyar síkság közepén” című, közel hatvanoldalas dolgozata a kötet „zászlóshajója”. Az írás ugyanis a szolnoki Tisza szálló építésének, megnyitásának történetével, a mellette lévő gyógyvíz feltárásának kálváriájával, és mindezekkel összefüggésben a Speyer kölcsönnel, a városi képviselőtestület működésével, sőt a várossal kapcsolatos sajtómegjelenésekkel is foglalkozik. A Szolnok egyik jelképének számító, lassan százesztendős épület megszületésének története eddig nem látott aprólékossággal lett feldolgozva kezdve az építők kiválasztásától, az üzemeltetővel kötött fura szerződésen át, egészen a hotel textiláruinak a megmosolyogtató beszerzéséig. Közben pedig kiderül, miként állt ki a város képviselőtestülete az építkezés miatt meghurcolt vezetők mellett és mindezt hogyan tálalta a különböző politikai nézeteket valló sajtó. És szinte oldalanként „potyognak ki” az olyan érdekességek, mint az Eötvös tér környékén rendezett „expo” vagy éppen a szállodában lévő háromszobás lakás története. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a levéltár korábbi igazgatójának dolgozata a húszas évek Szolnokára repíti az olvasót, és szinte saját bőrünkön érezhetjük a korabeli hangulatot és történéseket.

Rövidebb időszakot, alig néhány évet ölel fel Sebők Balázs A munkásőrség első évei Szolnok megyében című dolgozata, ami számomra nagyjából ugyanolyan letehetetlen volt, mint a Tisza szálló születéstörténete. Egyrészt a téma miatt, hiszen a szervezet kimúlását már majdnem felnőtt fejjel, saját szememmel követhettem nyomon. Másrészt pedig azért, mert a rendkívül alapos feltáráshoz viszonylag gazdag képillusztrációi is társul, amelyek közül a „kedvencem” a Tisza szálló mellett 1964-ben tömegoszlatást gyakorló munkásőrökről készült fotó. De azt is nehéz komoly arccal olvasni, ahogy az 1957. július 7-ei, első, szolnoki nagy munkásőr erődemonstrációra „összekalapozták” a szervezet eszközeit. Ezek az apróságok, amelyek ezt az elsőre talán száraznak és túl tudományosnak tűnő nagyszerű kötetet szórakoztatóvá, és pont annyira emberivé teszik, mint amennyire az a történelmünk is.