Éppen harminc évvel ezelőtt ünnepelte az ország utoljára „hazánk felszabadulásának” évfordulóját. Ha jól számolom, az volt a negyvenharmadik „ünnepnap”, amikor hullottak a vállalati és társadalmi kitüntetések, úttörőket avattak, koszorúztak, fellobogózták az utcákat, Szolnokon az SZTK előtti szovjet katonai emlékműnél díszőrséget adtak, iskolai megemlékezéseket, a cégeknél ünnepségeket rendeztek. Azt hiszem, a negyvenpluszos korosztály minden tagja ezen a napon önkéntelenül is belekezd, hogy „Április négyről szóljon az ének…2, és a hasonló „slágerekbe”. Tetszik vagy sem, az ország felének erről a dátumról meghatározó emlékei vannak.
Engem például biztos, hogy ennek a napnak a tiszteletére avattak úttörővé. Aztán nyolc évvel később ez volt az a nap, amikor egy lány miatt nem mentem el a városi KISZ bizottság ünnepségére, pedig dicsérőoklevelet akartak nekem adni (amit onnan tudok, hogy a KISZ megszűnte után azért még elküldték). De emlékeimben elég élesen él az 1985-ös budapesti katonai parádé is. Mert rettegve azt számolgattam, hogy a következőt pont akkor fogják tartani – pénzügyi megfontolásokból akkor már csak ötévente volt díszszemle a Felvonulási téren -, amikor jó eséllyel sorkatona leszek, így majd én is ott szenvedhetek. Szerintem senki nem volt akkor az országban, aki egy lyukas garast tett volna a katonai parádé elmaradására, meg arra, hogy helyette az első szabad országgyűlési választás lázában fogunk élni.
Mindezzel csak arra szeretnék utalni, hogy hallgathatunk erről a napról, de ez azt jelenti, még mindig képtelenek vagyunk szembenézni azzal a korszakkal, amelynek a legfontosabb ünnepe volt. Mert tetszik vagy sem, a második világháború utáni Magyarország, a kommunizmust építő szocialista népköztársaságnak április 4-ét tekintették a születésnapjának. Lényegében annak a pillanatnak, amikor valós társadalmi igény vagy forradalom nélkül olyan rendszerváltás zajlott le, ami alapjaiban rendezte át az országot. Ma már tudjuk, bő négy évtizedre. Aminek nagyon sokan a részesei, és tetszik vagy sem, működtetői, együttműködői, szereplői voltunk. Kérdés, hogy megtagadhatjuk-e életünk egy részét? Vagy élhetünk-e ugyanolyan tudatlanságban arról a korszakról, mint amilyenben akkor is éltünk, és amihez az kellett, hogy boldogan énekeljük a már említett slágereket.
És már hallom, hogy de akkor mennyi minden épült, mennyivel jobban éltünk, meg biztonság, kiszámíthatóság… „Minden korban van valami, ami akkor és ott jó” – hogy idézzek egy kortárs, de más jellegű slágert. Ami nem mentesíthet bennünket az alól, hogy megpróbáljunk tisztán látni, és tanulni a történelemből. Mert bizonyos lapjai szinte bármikor hétköznapjainkra hullhatnak.
Hetvenöt évvel ezelőtt Szolnokon már majdnem fél éve elhallgattak a fegyverek. Maximum a túlkapásoktól sem mentes, győztes Vörös Hadsereg Szolnokon tartózkodó egységei ropogtatták a „gitárjaikat”.
A negyvenezresből négyezressé lett városban már zajlott a romok eltakarítása, működött valamiféle önkormányzat, aminek a legnagyobb problémája mégiscsak az volt, hogy kenyeret adjon az itt maradtaknak és a visszaszivárgóknak. De persze már arra is volt idő, hogy az első világháborús emlékmű elpaterolásán gondoskodjanak. És nem kellene elfelejteni azt sem, hogy már megindultak az összefogdosott civilek a szovjet munkatáborok felé, és a szolnoki nők sem úszhatták meg a győztesek erőszakoskodásait, miként az is valószínű, hogy a városi karórák tulajdonviszonyában is nagymértékű változás következett be. Ezek is hozzátartoztak azokhoz az alapokhoz, amikre – nem tudok mást mondani – „zseniális” politikai marketingguruk képesek voltak ráépíteni a „megbonthatatlan szovjet-magyar barátságot”, meg az „Éljen április 4!” minden mítoszát.
Az iskolai zaklatásra, a családon belüli erőszakra, az alkoholizmusra, a látens fajgyűlöletre nem az a megoldás, hogy nem beszélünk róla, vagy relativizáljuk, hogy vannak, voltak olyan napok, amikor nincs is, és azok a napok tulajdonképpen még szépek is tudnak lenni. Szerintem ilyen hozzáállással kellene végre az utolsó április negyedikéről és az előtte lévő negyvenháromról, meg a közte történtekről beszélnünk. Szolnokon is.
(A címlap, az első és a negyedik kép Nagy Zsolt fotója, a harmadik a Fortepan.hu-ról származó felvétel.)
