Azt hiszem, nem lehet szebben és méltóbb módon búcsúzni egy kortárs költőtől, minthogy a sokszor vele együtt publikálók írásaikkal és írásaikban emlékeznek rá. Ha valaki számára eddig talán nem volt ismert Dienes Eszter, vagy esetleg nem tudott mit kezdeni a munkásságával, akkor a friss Esővel helyére teheti a szerintem túl fiatalon elhunyt, mégis sokat megélt – és megírt – költőnőt. A Serfőző Simontól, Rékasy Ildikón át Karap Zoltánig terjedő emlékállítók olyan „tanulmánykötetet” tesznek le elénk, amelyért egyszer még az utókor is hálás lehet, ha majd Dienes Eszterrel fog foglalkozni.

A kortársak írásain kívül a lap Dienes Eszter kéziratainak másolataival is – grafikaként értelmezve azokat – emlékezik a költőnőre. Ezek az írógéppel és kézzel írt, majd javítgatott „képek” mutatják, miként is született egy-egy mű. És emlékeztetnek arra, milyen fontos lenne, hogy ma is szülessenek kéziratok. Mert a számítógépbe írt, majd átírt, és egy ki tudja, tíz vagy ötven év múlva mennyire olvasható memóriákban tárolt szépirodalmi alkotások éppen azt nem fogják megmutatni, hogy milyen kínok között születnek a végül közzé tett sorok. A friss Eső zseniális illusztrációi tehát nemcsak Dienes Eszterre emlékeztetnek, hanem egy kicsit a valódi kéziratok értelmetlen halálára is, és talán nem is kicsit, felkiáltójelek, amelyek a jövővel szembeni kicsinyességünkre hívják fel a figyelmet.

Természetesen nemcsak Dienes Eszterről meg a kéziratok haláláról szól a friss Eső, hanem egy kiveszőben lévő műfaj megmentéséről is. Egykoron valamire való napilap, hetilap és folyóirat sem létezhetett irodalmi riport nélkül. Azaz olyan mívesen megírt, már-már novellaszerűen elmesélt történetek nélkül, amelyek az adott korból hasítanak ki valódi szereplőket. Olyan írások nélkül, amelyek miatt a magyar újságírás és irodalmi élet között egyértelmű volt az átjárás, olyan cikkek nélkül, amelyek egyértelművé tették, hogy a jól megírt riport a műfajok királya, az ilyesmit írni képes, jó tollú riporter pedig a szakma legjobbja. Ami persze mára egy drága műfaj, ráadásul egyre kevesebb hírfogyasztó képes befogadni őket viszonylag hosszú terjedelmük miatt. Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy a friss Esőben, az egyébként költőként ismert Jászberényi Sándor közel-keleti riportja is helyet kapott, amely az arab világ háborús övezeteit járó újságíró valós élményei alapján született.

Mivel egy recenziónak nem lehet tiszte a szerencsére immár tizennyolcadik évfolyamába lépő folyóirat minden írására felhívni a figyelmet, így csupán két személyes kedvencemet szeretném kiemelni. Az egyik Benedek Szabolcs A kvarcóra hét dallama című írása, ami a hamarosan megjelenő, Szolnokon játszódó regényéből egy részlet, és mindazoknak kihagyhatatlan, akik a rendszerváltás előtt már itt éltek, netán a vasútállomás környékén laktak vagy nőttek fel. A másik Lackfi János Ámulat című nagyszerű verse, amit bármelyik férfi nyugodtan felolvashat párjának anyák napján, a házassági évfordulójukon vagy bármikor, ha jelezni akarja, mennyire csodálja a nőt, aki nélkül nemhogy a fél énje hiányozna, de tulajdonképpen élni sem tudna.