Messzebbről kezdem, majdnem harminc év távolságból. Nem tagadom, rajongója vagyok a zenés színháznak, legyen az operett vagy musical. Miként azt sem, hogy Szolnokon fertőződtem meg: 1986-ban a Rátonyi Róbert rendezte Csárdáskirálynővel, az 1987-ben itt vendégszereplő rockszínházas Jézus krisztus szupersztárral és az 1988-ban Schwajda György által írt Rákóczi térrel. Amikhez talán fél vagy egy évvel később jött a következő élmény, a néhai Kőolajos klubban működő Fasírt színpadon, ahová valaki behozta kazettán A padlás teljes hanganyagát. Beszippantott. És iszonyatosan fájt, hogy én azt nem láthatom. Úgyhogy, amikor már egyedül járhattam Pestre színházba, talán ez volt az első vagy a második darab, amit megnéztem. (Azóta többször is, több helyen is.)

Ha valaki azt mondta volna nekem a nyolcvanas évek végén, hogy eljön majd az idő, amikor szinte bárhol, bármelyik színház előadását megnézhetem, a nyakába ugrok. Mert A padlás születésekor egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy lesznek majd olyan eszközök és technikák – Néró tanárurat kinevettük, amikor nagyjából a Presser-Dusán mű premierje idején, a Csalogány utcában összerakott első magyar számítógépes hálózatról mesélt átszellemülten -, amelyek révén több kilométer kábel, hatalmas közvetítő kocsik, hetekre előre rögzített, tévés műsorrendből kipréselt két és fél óra nélkül, mindenféle monopóliumok és azok vezető cenzorainak véleményét mellőzve lehet majd színházat nézni valós időben. (Mert kell a színház egyszeri és megismételhetetlen varázslatához az, amikor Wunderlich József, immár a negyedik/ötödik Rádiként véletlenül elejti a tükröt.)

És a csoda három évtizeddel később, azaz ma, más okból fokozódott. Mert ugyan mit lehet arra mondani, amikor az egyébként is óriási – 1100 férőhelyes – Vígszínház neten közvetített 999. A padlás című előadására tízezren váltanak jegyet? (Egy könyv, két mozijegy, vagy egy átlagos pesti színházjegy áráért.) Az kevés, hogy ebben benne van az elmúlt évtizedek színháznézőket nevelő színházi munkája. Meg az is, hogy pandémia és bezárkózás idején ez nem kunszt. (Szerintem azért lenne néhány színház, amelyik már attól boldog lenne, ha ennek a nézőszámnak az 1%-át be tudná hozni nem a virtuális, hanem a valós nézőterére!). Szerintem ez a mai, magyar kulturális élet egyik legnagyobb idei csodája, a közvetítés és a „beléptetés” pedig a legfontosabb innovációja. Kiderült, élvezhetően és gazdaságosan működtethető a streamelt színházi közvetítés.

Ugyanakkor az égbe emelésnek van egy földhöz vágó olvasata is. És nemcsak az, hogy az egyébként alákevert tapssal zajló előadás utolsó meghajlásánál az üres nézőtér csendjét hallhatták nemcsak a színészek, de a sok ezer néző is. Döbbenetes és fájdalmas volt. Mert hát a színháznak, a koncertnek, a kiállításoknak, a mozinak és egyáltalán a legtöbb kulturális és művészeti akciónak a közösségi élmény, illetve a befogadók érzékelhető reakciói is hozzátartoznak a lényegükhöz. A streamet figyelő néző csak fizető néző, és nem játszótárs. És miközben nagyon hálás vagyok a világhálón közvetített, fizetős kulturális tartalmakért – mert ezek sem születnek ingyen -, rettenetesen félek, hogy a nappalik kényelmes foteljei, az utazással járó nyűglődés megúszása leszoktatja az embereket a kultúra közösségi élményeiről. Magányos fogyasztók leszünk? Mert, ha igen, akkor szerintem az lesz a koronavírus egyik legszörnyűbb szövődménye.

Úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy ismét kinyissanak a színházak, a mozik, a múzeumok, a koncerttermek, a könyvtárak, és egyáltalán minden olyan hely, ahol közösen lehet kultúrát fogyasztani. Ahol találkozhatunk.

(Fotók forrása: 1. kép – Szigligeti Színház, többi fotó és címlap – Vígszínház)