(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez a cikk először április 15-én jelent meg.)
Régi szolnoki képeslapokat nézegetve és azokról írva, sokszor eszembe jutott már, hogy pár évtizeddel ezelőtt még mennyi mindenre használták a város mellett elfolyó Tiszát. Évszázadokon keresztül alapvető árucikkek – fa és só – érkezett rajta az ország szélei felől Szolnokra, az ország közepére, hogy aztán innen menjen minden tovább. Az elmúlt két évszázadban is bevett gyakorlat volt, hogy a Tiszán ember és termény közlekedett, miközben a folyó életet adott a halaival – meg az egykor éttermekben híres szolnoki teknősbékával -, és a víz mellett építő- meg mindenféle alapanyagot is ki lehetett nyerni belőle. Sokszor leírtam már: ha nincs a Tisza meg a Zagyva, Szolnok sincs. És nemcsak azért, mert sokáig itt lehetett a legkönnyebben átkelni a folyón. Hanem, mert valamilyen módon szinte minden szolnoki a vizekből élt, a város pedig ezek révén gyarapodott.
Mi célt szolgál jelenleg Szolnok két folyója? A Zagyva a hobbi horgászaton kívül tulajdonképpen semmit, pedig valamikor – mai kifejezéssel élve – a könnyűipar is virágzott a partján. A Tiszából nyerjük az ivóvizünket, oda engedjük a megtisztított szennyvizünket, a még működő déli ipartelep egy-két gyára talán vételez belőle ipari vizet. Na meg használják a pecások, ja, és tavaly nyáron – hosszú évtizedek kihagyása után – ismét működött a szabad strand, leginkább a kedvező vízállásnak köszönhetően. Meg július-augusztusban talán túrázók is feltűnnek rajta. De egyébként az év nagy részében úgy folyik el mellettünk az a rengeteg víz, hogy észre sem vesszük.
Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék a Tiszával. Pontosan tudom, hogy csak az elmúlt hetekben is hányszor és mekkorát ingadozott a vízszintje. Hol akrobatamutatvány lemenni a víztükörig, hol meg szinte beköszön az alsó rakpartra. Hát hogy lehetne ilyen ingadozás mellett bármit is kezdeni vele? Hát ki ne emlékezne az egyik koranyáron itt rekedt svájci turistahajóra, amiről busszal kellett „elmenekíteni” az utasokat.
Bár szolnoki vagyok, és sokáig úgy hittem, ez a város a magyar vízügy fellegvára, a tudás, a kutatás összpontosítója, nem értek a vizekhez. Csak laikusan elmélkedek. Mert láttam már nagy folyókat, ár-apály rángatta tengerekhez kapcsolódó csatornákat Európa több városában, a hegyekben még szeszélyes, a településeken megzabolázott patakokat sokfelé. És a legtöbb helyen azt éreztem, a vizeket valahogy megpróbálja uralni, szabályozni a partján élő ember, mert az egy olyan természeti kincs, amit, ha jól használnak, többet hoz, mint visz. Azt láttam – lehet, rosszul -, hogy a legnagyobb folyók is szabályozhatók, ha kell duzzaszthatók vagy elengedhetők, hogy lehetőleg egyforma legyen a vízszint, hiszen akkor folyamatosan hajózható, akkor rá lehet telepíteni állandó műtárgyakat.
Nézem a Tiszát Szolnoknál. Pár napja a város felőli rakpart alját nyaldosták a hullámai. Most meg olyan alacsonyan van, hogy lassan újra be lehet sétálni a belvárosi híd lábáig, vagy örülhetünk, mert ismét előbukkannak a török-kori fahíd maradványai. És közben az a kevés víz, ami mégis van benne, akadálytalanul kifut az országból, miközben azt mondjuk, a víz az egyik legfontosabb természeti kincs.
Pedig. Pedig lehetne sorolni, mi mindent lehetne kezdeni a Tiszával meg a Zagyvával. Persze ehhez, nemcsak a Tisza fővárosában kellene másként tekintenünk a folyóinkra. Ne adjuk fel a reményt! Lesz még idő, amikor hajók járnak a Tiszán, fürdőhelyek sorakoznak az egyenletes magasságú városi folyószakaszon, és mondjuk egy gyorshajóval praktikusabb Martfűre utazni, mint buszon vagy autón zötyögni. Majd meglátjuk, ha addig el nem folyik teljesen.
