A Komarov-teremnél 69 perc múlva! Ennyi jelent meg a Facebook üzeneteim között, amikor két nap után bekapcsoltam a gépem. Összerándult a gyomrom. Harminckét éve hívott utoljára ezekkel a szavakkal találkozóra Rolex. Nem lehetett kérdés, hogy odamegyek, még ha nem is viseli már a volt űrhajós nevét a Mária út torkolatával szembeni Cserkészház.

A fotelben a telefonját nyomkodó felségem azonnal észrevette, hogy történt valami. Elkerekedett szemekkel nézett rám, amikor a korábban soha sem emlegetett Rolexről kezdtem mesélni. Aki harmadikban bukott hozzánk, mert Pötyi megvágta könyvvitelből, és abban az évben, amíg velünk járt, a legjobb haverom volt. A nevét a nagyapai örökségnek hazudott, valójában a Vörös Csillag úti szovjet laktanya mellett egy katonatiszttől vett karóráról kapta. Harminckét éve nem hallottam róla, de ilyen üzenetet csak ő hagyhatott, úgyhogy újra itthon van Szolnokon, írt, találkozni akar velem.

– Vasárnap délután? Harminckét év után? Egy karóráról elnevezett valaki, akiről harminc éve egyszer sem meséltél.

Éreztem, hogy zöld fény kezd gyűlni a feleségem szemében. Folytattam. Hát persze, hogy nem meséltem, mert amikor bemásztunk a Kossuth téri lánykollégiumba, ami ma már a könyvtár, és ahol aztán csak engem kaptak el, benne hagyott a slamasztikában. Pedig miatta mentünk oda, mert halálosan szerelmes volt egy karcagi lányba, aki abban kollégiumban lakott. Rolex egész nap kísérgette a Ságvári körúton, meg ücsörögtem az MMIK aulájában, de gyáva volt szerelmet vallani. Aztán meg szenvedett. Aznap este is a törzshelyünkön, a Komarov-teremnél találkoztunk, ott dobtam be, hogy nyüsszögés helyett inkább adjunk szerenádot a kolinál, a Tisza Antal úti oldalon.

– Akkor veszett ki belőled a romantika? Ki az a nő, aki pont most akar veled találkozni?

Kínomban csak röhögni tudtam, amin egyre jobban felhúzta magát. Hiába meséltem tovább, hogy egy perc éneklés után kidobtak valami kötelet a lányok az egyik első emeleti ablakból, amin este kilenckor, nem sokkal a takarodó előtt felmásztunk. Lett is nagy sikítozás, meg rohangálás. Az a hülye Rolex mindenáron találkozni akart a lánnyal, mindenhová benyitott. Egy darabig próbáltam követni, aztán elvesztettem a sok futkosó lány között. És soha többé nem láttam. Már nem volt ott, amikor engem a zsaruk röhögve kivezettek a kollégiumból.

A Cserkészház előtt jutott eszembe, hogy nem néztem meg, mikor üzent Rolex. Mihez képest kell a legendás 69 percet számolnom? Ugyanis utálta, ha az mondtuk, hogy egy óra vagy félóra múlva találkozunk, szerinte az túl konformista volt. Nem tudom, mikor találta ki, hogy mi 69-esek, ha találkozót beszélünk meg, akkor 69 percben vagy kétszer-háromszor 69 percben számoljunk. Alig egy évig működött.

Előkotortam a telefonomat, visszakerestem az üzenetet. A francba! Ez tegnap délutáni. A lehető leggyorsabban próbáltam valamiféle magyarázatot bepötyögni és elküldeni. Mázlim volt. Azonnal reagált. „No problem, mindjárt a Sport cukrászdánál leszek!” Válaszolni akartam, hogy te hülye, az már ugyanúgy nem létezik, mint a Komarov, de kilépett.

Megcsörrent a telefonom. A feleségem volt.

– Na, összejött a randevú?

Próbáltam elmagyarázni, hogy az egy tegnapi üzenet volt, de minden rendben, mert elértük egymást, és éppen a Sport cukrászdához rohanok. Nem hitt nekem. Csak azt akarta meghallani, hogy nagyon lihegek.

– A Sport vagy harminc éve bezárt – mondta majdnem zokogva, és letette a telefont.

Miközben szaporán szedtem a lépteimet, hol őt próbáltam visszahívni, de persze nem vette fel, hol azt figyeltem, Rolex mikor lesz újra elérhető, de nem jelentkezett be. Én viszont az Aradi utca sarkán, közel az ötvenhez, mint egy óvodás kölyök, hasra estem. Amin a kocsma előtt álló fiatalok jót röhögtek, meg beszólogattak, hogy papa nem kellett volna annyit inni. Nagyjából olyan pofátlanok voltak, mint Rolexszel mi, 1987-ben. Feltápászkodtam, összeszedtem a telefonomat, dühösen zsebre vágtam.

Az egykori Sport cukrászda előtt persze senki sem volt vasárnap délután. Pedig annak idején ebben az időben már éledezett a hely. Hányszor ücsörögtünk ott olykor suli helyett is Rolexszel? Milyen nagyvonalúan tudott sört rendelni, meg rágyújtani a Malborora, amit a bátyja küldözgette NSZK márkákból vett az Árkád alatti dollárboltban. Nem hittem neki, hogy előbb-utóbb ő is megpattan, mert esélytelen, hogy Pötyi valaha is átengedje könyvvitelből, másik suliba meg nincs kedve járni. Aztán persze a kolis balhé után kiderült, hogy már másnap lelépett. Valahogy rávette a simlis nagybátyját, hogy inkább őt vigyék ki Bécsbe egy IBUSZ úttal és ne a fiát. Hasonlítottak egymásra.

Pityegett a telefonom, Rolex újra elérhető lett: „Mondhattad volna, hogy a Sport bezárt. A Tündéhez megyünk.” Éppen elkezdtem válaszolni, hogy oda se menjetek, amikor SMS érkezett: „Ha nem jössz most azonnal haza, a lépcsőházban találod a bőröndöd!” A francba! Nem tudtam eldönteni, mit csináljak. Jó lett volna Rolexet újra látni, és végre megkérdezni, mégis miért hagyott akkor a pácba. Hol mászott ki a koleszból, és ha annyira szerelmes volt, hogyan disszidálhatott már másnap? Harminckét éve akarom megkérdezni ezeket attól a szeméttől, aki miatt engem a lánykollégiumos kalandra hivatkozva kirúgtak a suliból, és mehettem a Vasiparhoz hegeszteni. Tönkre tette az életemet, erre most felbukkan a semmiből, és még a házasságomat is kicsinálja. Mert olyan marha vagyok, mint harminckét éve, egyetlen füttyentésére ugrok. Cseszd meg Rolex!

Megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. Ki a franc lehet?

– Szevasz Bubu – szólt bele egy ismeretlen, rekedt, öreg hang. – Ebben a városban minden megszűnt? Tudtad, hogy a Tündét is bezárták? Hol vagy?

– Az ÉPFÁ-nál.

– Milyen fánál? Úgy beszélj velem, mint aki harminckét éve nem járt Szolnokon!

– Rolex?

Közben pityegett a készülék. Elvettem a fülemtől. Üzenet. A felségem. „Gyere haza, beszéljük meg!”.

– Halló! Halló! Letetted? Na, jól van Bubukám, nem ácsorgunk itt a Ságvárin, ami már nem is az, elindulunk a Híd Bisztróhoz, ha akarsz még látni, ott találkozunk. Vagy, ha már az sincs meg, beülünk a Kassaiba vagy az Egri Borozóba – hallottam még az egyáltalán nem ismerős hangot, de nem várta meg, hogy válaszoljak, letette.

A TIT-nél befordultam a Május 1 útra. A moziüzemnél még eszembe jutott, hogy ha éppen semmi dolgunk sem volt, akkor mindig oda ültünk be valami vetítésre Rolexszel. A Komarov előtt még ácsorogtam egy kicsit, aztán a Kőolaj klub mellett beültem a kocsimba, és hazamentem.

Nem volt a bőröndöm a lépcsőházban.

Rolex meg azóta se jelentkezett.

(Az illusztráció Danka István fotója)