(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás június 8-án jelent meg először.)
Ha jól sejtem, az utolsó, Szolnok környéki tanyasi iskolát valamikor fél évszázada, a hetvenes évek környékén zárták be. Ez azért fontos, mert ezek a mindenki emlékezetében legendás helyként élő intézmények azok a kapcsok, amelyek egy eltűnt világ utolsó lakóit még egymáshoz és a térképről is leradírozott szülőföldjükhöz kötik. Miközben azt azért tegyük hozzá, hogy nem mindegyik tanyasi iskola és környéke lett olyan szerencsés, mint a tenyőszigeti, amelynek egykori nebulói, és így a néhai tenyőszigetiek a mai napig rendszeresen összejárnak.
Tudják, hol van Tenyősziget? Nagyjából a szandai katonai repülőtér mögött, az Alcsi-Holt-Tisza alatt, Szandaszőlős, Rákóczifalva és Kengyel határai között. Ha autóval akarjuk megközelíteni Szolnok felől, akkor a 442-es főúton, a város vége tábla után, félúton Rákóczifalva felé, balra kell bekanyarodnunk a Beke Pál halma irányába. Ma már leginkább csak óriási, egybefüggő táblák, csatornák, itt-ott kisebb, alföldi erdők jellemzik a környéket, ahol csak mutatóban maradt meg néhány tanya. Sulák Istvánné Karkus Piroska Erzsike 2019-ben már második, bővített kiadásban megjelent Emlékkönyv Tenyőszigetről című munkájának olvasásáig nekem is nagyjából ennyi volt ez a ma már szolnoki külterület.
De tudják, mi volt a XX. század első kétharmadában Tenyősziget? Egy olyan hatalmas tanyavilág, amelynek legalább két csárdája, saját cipésze, bognárja, és 1926-tól két tantermes iskolája, sőt helyi „kultúrházként” működő gazdaköre is volt, bolttal, kocsmával, mozival. A helyiek által felépített iskola egyik tantermében alsósok, a másikban felsősök tanultak. Volt, hogy egyetlen pedagógus irányítása alatt, olykor száznál is többen. Bár saját templomuk nem volt, de az ott élők Kengyelről református, Rákóczifalváról katolikus papot szállítottak a tenyőszigeti, vasárnapi misékhez. Saját búcsújuk is volt. Becsélések szerint hat-hétszáz ember élhetett Tenyőszigeten, akiknek a többsége az előző század elején vásárolt itt kisebb-nagyobb területet, hogy aztán az 1959-es téeszesítés után lassan – de szándékosan – elsorvadjon ez a különös világ.
Egészen hihetetlen, amit Sulák Istvánné ebben a – szándékai szerint nemcsak a múltnak, de a tanyavilághoz személyes emlékekkel már nem kötődő jövőnek is készített – könyvben összegyűjtött. A személyes, a tanyavilág életét oral history módszerével bemutató kis történetek is fantasztikusak, ám a képanyag még ehhez képest is egészen elképesztő. A XX. századi, magyar vidék életről ennyi, nem propagandisztikus, hanem családi és személyes fotót egy kötetben még sehol se láttam. Az állattartástól, a disznóvágáson és az aratáson át, az ünnepekig és az iskoláig szinte minden megjelenik ebben a könyvben. Komolyan mondom, felfoghatatlan, hogy nagyjából 1912 és 1972 között kik és miért fotóztak ennyit ezen a környéken, miként az is, hogy ezek a felvételek miként maradtak meg.
Persze, mint kiadvány, mint történelmi munka, számtalan sebből vérzik ez a kiadvány. De mindez megbocsájtható a szándék és a lelkesedés miatt. Mert már így is sokkal többre jutott ez a könyv, egy ma már nem létező „település” történetének a feldolgozásával és bemutatásával, mint sok falu és város csak a maga XX. századával. Sulák Istvánné könyve pontosan az, amit a címe ígér: egy klasszikus emlékkönyv. Amiben azonban bő száz esztendő keveredik, és éppúgy benne vannak az ősök, mint a mai leszármazottak, akiknek fontos, hogy gyerekkoruk boldogságos helyszíneiből minél több mindent megőrizzenek a következő generációknak.
Megkönnyezve letehetetlen munka. És tényleg büszke vagyok, hogy Szolnokon ilyenek születnek. Milyen jó lenne, ha a város minden városnegyedéről és külső területéről egyszer születne valami hasonló. Az lenne az igazi szolnoki üzenet a jövőnek.
