Vannak színházi előadások, amelyeket nem a főszereplők visznek el a vállukon. És vannak produkciók, amelyektől semmi egyebet nem várunk, mint a könnyed szórakoztatást. A Szigligeti Színház Én és a kisöcsém című klasszikus operettjére mindkét állítás igaz.
Epizodisták csillogása
Nem mindig azért akarunk színházba menni, mert magvas gondolatokat akarunk bogozgatni. Szerintem azzal sincs semmi baj, ha a színház olykor csak úgy szórakoztat és kikapcsol. Igen, kellenek olyan előadások, amelyek nem akarnak többet, mint egy jobb amerikai vígjáték a mozikban. Csak éppen helyi sztárokkal és ismerősökkel érik el ugyanazt a hatást, és hozzáteszik a színház varázsát.
A Szigligeti Színház Én és a kisöcsém című előadása pontosan ilyen. És, ha így ülünk be rá, nem fogunk csalódni. Sőt, meglepetés is érhet bennünket. A Molnár László rendezte Eisemann-Szilágyi klasszikusban ugyanis tündökölnek az epizodisták.
Harna Péterről például kiderül, hogy egy remek komikus és énekes színész, aki egy csöppnyi szerepből is parádét tud kanyarintani. Elvis-imitációja egészen zseniális, főleg, hogy fél perccel korábban még a függöny előtt mandolinozik. A Gréta Garbós jelenete pedig a magyar komikusok legjobb hagyományait idézi, és ha volna rendező, aki fantáziát látna benne, akár egy új Kabos Gyula is születhetne.
Vándor Attila egyetlen rövid jelenetre tűnik fel a színpadon. Ám megalázott behajtóként egy perc alatt megmutatja, hogy miként kell egy vígjátékban emberi tragédiát eljátszani. Ónodi Gábor hosszasan mozdulatlan reklámfigurái tiszteletet ébresztenek, fél perces kifakadása és a karnaggyal folytatott párbeszéde pedig épp annyira vicces, mint szívfacsaró. Harminc másodpercben lejátszódik az epizodista halála. Mészáros Istvánék focidrukkeres szerepeltetését persze nem értem, de hogy Pulcher csupán megjelenésével is kacagtatni tud, az egészen bizonyos.
És folytassuk a sort, mert megérdemlik. Jankovics Anna dagadt Bözsije szerethető. Zelei Gábor és Horváth Gábor botcsinálta nyomozói kifejezetten szórakoztatóak. Tárnai Attila eltévedt romája nem biztos, hogy politikailag korrekt, de nem is túllihegett. A tánckar pedig minden megjelenésével azon van, hogy a néző önfeledten szórakozhasson.
Nem tudom, rendezői szándék volt-e a mellékszereplők tündököltetése, az azonban biztos, hogy ez nagyon sokat hozzátesz a darabhoz. Nekem úgy tűnt, hogy több korábbi zenés darabhoz képest, most a kisebb szerepeket játszó szolnoki színészek is élvezik, amit csinálnak. Kedvüket lelik a játékban és a közönség szórakoztatásában. És ezzel ragyogó untermannjai a rászabott szerepben ismét csak ragyogó Kertész Marcellának.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók)
