A Szente Vajk szövegkönyvéből, Bolba Tamás zenéjéből, valamint Szente és Galambos Attila dalszövegeiből összeálló Csoportterápia a 2011-es Madách színházi bemutató óta olyan kötelező produkciója a hazai teátrumoknak, mint a Csárdáskirálynő vagy Shakespeare könnyebben értelmezhető drámái. Éppen ideje volt tehát, hogy Szolnokra is megérkezzen, és az évad utolsó bemutatójaként megérdemelt közönségsikert aratva, feljebb tegye a lécet. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a parádés ámde nehéz Fizikusok és Macbeth után járt már a közönségnek valami könnyedebb. Fogalmazok is, mert aki csak egy kicsit is nyitott a színpadon látottak feldolgozására, az utólag úgyis rá fog jönni: a Csoportterápia csak látszólag könnyű, röhögés közben bevisz néhány komoly gyomrost.
Nem tudom, mennyivel mások azok az előadások, amelyeket nem az ötletgazda, az író rendez. Abban azonban biztos vagyok, hogy erős kezek nélkül a Csoportterápiából könnyen lehet giccses bájgúnárkodás, mert az önmeghatározása – „mjuzikelkámedi” (én kérek elnézést) – pillanatok alatt tévútra vihet színészt és rendezőt. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy Szolnokon nem ez történt, hanem egy kívülről nézve roppant laza, rendkívül szórakoztató előadás született, aminek azért minden pillanatán érződik a kemény munka és főleg a fegyelem. Mert bár óhatatlan, hogy egy-egy jelenetben a színészek is vörös fejjel küzdenek a röhögés ellen, azért mindig bent maradnak a szigorú ütemű, végszavas játékban.
A szolnoki Csoportterápia kapcsán azt is nyugodtan ki merem mondani, hogy tized ilyen jó se lenne, ha nem erre a hat színészre osztják a szerepeket. Sőt, hirtelen el sem tudnám képzelni, hogy a társulat más tagjaival meg lehetett volna csinálni ugyanezt. Mindenki olyan, mintha rá írta volna Szente a karakterét. Ritkán szoktam ilyet leírni, de megteszem: csillagos ötös, azaz hatos a hat szereplőnek.
Miután ezzel a bemutatóval kvázi az évad végére értünk, a magam részéről a szezon legjobb szolnoki színésze „díjamat” is ki merem hirdetni: Jankovics Anna. Aki nemcsak egy energiabomba és remek énekes, de egy érzelmi hullámvasút is, amire akkor pattintja fel a nézőit, amikor éppen akarja. A lényegében bő két órán keresztül folyamatosan a színpadon álló, és tulajdonképpen mindig játékban lévő Trixi szerepében olyan színészi utat jár be, annyi karaktert, arcot, érzelmet megmutat, hogy eláll a néző lélegzete. Ha hozzávesszük, hogy milyet alakít a Macbeth-ben, a Jóccakát anyában, a Fekete Péterben, na és a tatabányai MOST Fesztiválra is meghívott A legnagyobb tilos!-ban, akkor csak reménykedhetünk, hogy idén nemcsak beérkezett, de sokáig marad is a szolnoki színpadon.
Bár szerintem csak színész van, azért a hagyományokat tisztelve az évad legjobb férfi színésze „díjamat” is kiosztanám, bár a Csoportterápiát látva nehéz helyzetben vagyok. Harna Péter, Barabás Botond vagy Dósa Mátyás? Harna számomra ismét a „szolnoki Kabos Gyula”, aki úgy tud nagyot alakítani, hogy közben majdnem elnézést kér a jelenlétéért. Az idén ritkán látott Dósa Mátyás úgy hozza a meleg táncos fiút, hogy az előadás végére válik érthetővé a kezdeti túlzás, mert gyönyörűen építi le, pontosabban át a karakterét. A díjam mégis Barabás Botondnak adom, aki a Fizikusok és a Macbeth után a Csoportterápiában megkoronázta az évadát. Annak ellenére, hogy a legszürkébb, legkevésbé harsány, talán a legritkábban megszólaló szerepet osztották rá. Ám neki olykor egy szó, egy mozdulat is elég, hogy zseniális figurát építsen, aki széttrollkodhatná az előadást, ám végig nagyon emberi marad.
A Csoportterápia láttán meg kell hajolnom Molnár Nikolett és Kertész Marcella előtt is. Molnár Jetti figurája egyszerre idegesítő és bájos, bicskanyitogató és szerethető. Kertész Marcella Natasája pedig végre egy annyira hozzáillő, nagyon jól álló, a táncon és éneklésen túl az őszinte, mély játékának is teret adó figura – akárcsak a Dunakanyar pincérnője -, amilyenből sokat kell kívánni neki és magunknak is.
És, ha már kívánságok. Még csak március vége van, tehát azt kell kívánnom magamnak, hogy nem tudja levenni műsorról a Szigligeti a Csoportterápiát. Egyrészt mert vannak, akiknek még meg szeretném mutatni. Másrészt, bármikor jól jöhet, ha éppen szórakozva szeretnék kikapcsolódni. Harmadrészt pedig meg akarom élni, hogy „verekedni” kelljen a jegyért, mert a szolnoki fiatalok körében, mint egy fertőzés, úgy terjed a Csoportterápia miatt a színházszeretet. Ahogy engem 1988-ban végképp megfertőzött Schwajda a Rákóczi térrel, ami annyira kigyógyíthatatlan lett, hogy a Radó féle Jézus Krisztus szupersztárt képes voltam ötször, öt különböző helyről megnézni, úgy „bolondítsa” meg a mai fiatalokat a Csoportterápia!
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
