Napok óta próbálom megfejteni ezt a kérdést. Főleg, hogy sorszám nélkül fel se lehet menni a szolnoki okmányiroda emeletére. Legalábbis nekem azt mondták. Lehet, hogy ez a megfejtés? Van, akinek sorszám nélkül is fel lehet menni, azaz bejelentkezés és várakozás nélkül is elintézheti az ügyeit. Á, nem olyan ország ez, ilyen biztos nincs!

Inkább arra gondolok, hogy vannak emberek, aki szeretnek elücsörögni a hivatalok várótermeiben. Éppen nincs mit csinálniuk, és feldobnak egy érmét, hogy fej vagy írás alapon eldöntsék, melyik magyar hivatal működését tanulmányozzák aznap személyesen. Aztán elmennek, és leülnek a hivatalnokokkal szemben, akik csak úgy tudják kiválogatni a valódi ügyfeleket, ha olykor megkérdezik a sok ücsörgőt. Mert az igazán profi „csak ott ülők” még a gyomorgörcsöt is tudják szimulálni, ami a honi hivatallátogatás természetes velejárója. Nem?

Nem, hiszen nincs azon mit görcsölni, hogy ugyanabban az ügyben az ország két különböző okmányirodája nem tud ugyanúgy eljárni. Mert olyanok, mint a hazai mesterek. Mindig az előttük dolgozót szidják, mindig kiderül, hogy aki előbb babrált az üggyel, az nem értett hozzá, sőt kontár volt. Hiszen azt mégsem feltételezhetjük, hogy ugyanazokat a jogszabályokat ugyanúgy dekódolják Budapesten, mint Szolnokon. Az a természetes, hogy a gyanútlan adó- és illetékfizetőre először frászt hoznak, hogy bizony hiába kért egy héttel korábban időpontot, hiába szerzett be minden papírt, az egész nem ér semmit, mert a probléma nem oldható meg. Nem?

Nem. Mert, ha az arcátlan állampolgár, aki úgy van vele, hogy ezt az egész rendszert az ő pénzéből, az ő érdekében tartják fenn, tehát felemeli a hangját, hogy vele ugyan ne szórakozzanak, akkor valahogy mégis a megoldás ösvényére terelhető az ügy. A sértődött előadó, aki persze semmiről nem tehet, hiszen jogszabályok kötik a kezét, elsétál a főnökéhez, és megkonzultálja, mit lehet ilyenkor tenni. Tíz perc alatt rá is jönnek, hogy bár az előző okmányiroda nem a jogszabályok szerint, azaz hibásan járt el, ugyan duzzogva és kelletlenül, de ők is ugyanúgy határoznak és pecsételnek. Értik?

Mert én nem.

Arra most nem pazarolok sorokat, hogy a szolnoki okmányirodában ablakok mögött ülnek az előadók, akikkel az ügyfél csak meghajolva – indulásként megalázva – tud társalogni, miközben vannak városok, ahol a két fél, mint egyenlő partnerek székeken ülnek egymással szemben. Azon azonban elbabrálok magamban egy darabig, hogy ha az ügyemet fél éve hibásan oldották meg Budapesten, és ezt Szolnokon megállapították, akkor vajon miért oldották meg tíz perc gondolkodás és némi kiabálás után ugyanúgy?

Mert nemcsak ott ültem?