„Kézbesítendő és felbontandó 2029. július 7-én”. Ez állt azon a megsárgult, itt-ott sérült, de hibátlanul leragasztott régi borítékon, amit Nádasdi Sarolta budapesti albérletének postaládájában talált. Hülye vicc, gondolta, és óvatosan felnyitotta. Egy szolnoki képeslap meg egy sokkal jobb állapotban lévő, kisebb boríték hullott a körúti palota századfordulós műkövére. Megborzongott.

Amikor este felhívta az anyját, az érintetlen második boríték és a Nerfeld-palotát ábrázoló képeslap úgy hevert az íróasztala szélén, ahogy ledobta, miután belépett a pici albérleti szobába. Nem mert hozzájuk érni, és nem tudott mást kitalálni, csakhogy majd megkérdezi az anyját. Pedig tudta, kevés dologgal lehet jobban kihozni a sodrából, mintha a múltról, a soha sem ismert apjáról és a felmenőkről nyaggatja. Ritkán tette.

– Tanulás helyett megnézted a Vissza a jövőbent? – Volt az anyja rekedt reakciója, amikor a hogylét meg a mi történt aznap legszükségesebb kérdés-feleleteire szorítkozó beszélgetésük végén kibökte, hogy mit talált a postaládában. Úgy érezte, ismét nőtt a közöttük lévő generációs szakadék, mert az anyja megint olyan filmet emlegetett, amit soha sem látott. Dühös lett, de újra megkérdezte, hogy neki, nekik, az apjának vagy bárkinek, akikről az anyja soha sem beszél, lehet-e köze Szolnokhoz meg valami Nerfeldhez. Mert akkor feltépi a második borítékot is.

– Gőzöm sincs az apád rokonairól. Nagyanyád viszont emlegette olykor Szolnokot. Kérdezd meg tőle! Csókoltatom, én nem beszélek vele – fejezte be az anyja az aznapi telefont.

Naponta többször kézbe vette a képeslapot. Nézegette az ismeretlen sarki házat. Ízlelgette a képaláírást: Nerfeld-palota. És többször elolvasta a hátuljára kézzel írt szöveget: A Ferencek munkája és büszkesége. Bár egyre jobban izgatta, a második borítékot nem merte felnyitni. A gyönyörű, régi betűkkel ráírt figyelmeztetésnek nem tudta, megfelel-e. Ráadásul az egész annyira misztikus volt. Úgy érezte, már azzal is hibát követett el, hogy a nagyobb borítékot hirtelen felnyitotta.

– Tiszta hülye vagy – jelentette ki a barátnője, amikor a szokásos csütörtöki elhajlás előtt, az egyetemi jegyzetek mellett megtalálta az akkor már gondosan külön tett borítékot és képeslapot. – Ha akarod, felbontom. Lehet, hogy valami örökség, vagy szaftos családi titok. Ki nem szarja le, hogy kinek szól? Hozzád dobták be, a tiéd. Nehogy már 2029-ig várjál vele!

A második boríték megsérült, amikor kikapta a barátnője kezéből. Ha éppen nem csöngetnek, talán a barátságuk is megszakadt volna. Majdnem sírt, mert egyik oldalán felszakadt az 1929. július 7-én lezárt boríték.

– Egyértelmű, hogy aznap vagy előtte zárták le, hiszen gyönyörű régi postai bélyegzők vannak rajta – forgatta az immár sérült borítékot Máté, aki tulajdonképpen Sarolta miatt ugrott fel az albérletbe. – Egyébként meg az internet a barátunk – és elővette okostelefonját, amin két ujjal villámgyorsan pötyögni kezdett. – Tessék! Nerfeld-palota, épült 1929-ben Szolnokon. Ugyanabban az évben, amikor a borítékodat lepecsételték. Építtetője Nerfeld Ferenc. Tehát az egyik Feri már megvan. Egy csomó képeslap található a házról a neten.

A két lány odaugrott, hogy láthassák a kijelzőt. Megbabonázva nézték a régi épületet mutató képeket, meg olvasták a valami helyi blogon a házról, a múltjáról, a bontásáról meg a most a helyén álló Árkádról szóló cikkeket. Nemcsak az derült ki, miért kerülhettek Ferencek, apa és fia, a képeslap hátuljára, de az is, hogy évtizedek óta nincs már meg a borítékból kihullott képen látható épület.

Miközben a következő napokban a legnehezebb szigorlatára készült, nem tudta megállni, hogy ne olvasson el mindent a szolnoki Nerfeld-palotáról. De a sérült, kisebb borítékot nem merte felnyitni. Megfogadta, ha valami szerencse folytán átmegy a vizsgán, felkeresi a régen látott nagyanyját.

– Hetekkel ezelőtt kértem meg a Kindlovics gyereket, hogy ha Pesten jár, dobja be a postaládádba – válaszolta a legnagyobb nyugalommal nagyanyja a Szombathely főterén lévő kávéház teraszán, amikor majdnem egy órányi, nehezen indult beszélgetés után végre elő merte húzni a táskájából a borítékokat és a képeslapot. – Már régen el akartam küldeni neked. Dédanyád kacatjai között találtam, amikor kiürítettem a lakását. Én nem szeretném megélni a 2029-et, de te még harminc se leszel akkor, majd kibontod. Vagy már felbontottad?

Megbabonázva forgatta az egyre viseletesebb, de még mindig lezárt borítékot a Budapestre tartó intercity kupéjának magányában. Úgy érezte, végre már nem az anyja nevét viselő, gyökértelen, balkézről lett gyerek. Lehet, hogy megtalálta az őseit. Hiszen a dédanyja kétszer is emlegette azt a szolnoki palotát a nagyanyjának. Először abban az évben, amikor a mama ballagott, tehát 1969-ben. Másodszor, amikor az anyja óvodába ment, 1981-ben. Két fontos évszám a palota történetében. És talán a borítékból az is kiderül, amit a nagyanyja nem tud, vagy nem akar elmondani. Mi köze lehetett a dédinek Szolnokhoz és ahhoz a házhoz.

Biatorbágynál legyőzte az álmosság. Csak a Déli összekötőn, a kerekek csattogására riadt fel. Elmosolyodott. Tisztán emlékezett az álmára. Ott állt a gyönyörű szolnoki palota előtt, a csak fotókról ismert dédnagyanyja kezét fogta, aki egyre csak azt hajtogatta: olyan szép, mint a Ferencek voltak. És finoman húzogatta a bal kezét, hogy lépjenek be, mert odabent a Ferencek várják, akiket feltétlenül szeretne bemutatni neki. Álmában is eszébe jutott a boríték, amin ott állt gyönyörű betűkkel: „A Nerfeldek leszármazottainak, a csodálatos szolnoki palota fennállásának centenáriumán”. Alatta pedig kisebb, nem kevésbé szép betűkkel: „Ha ez a boríték elkeveredne, kérem a becsületes megtalálót, keresse meg őket, és sértetlenül adja a kezükbe! Ismeretlenül is köszönettel: N. S”.

Mosolyogva nyúlt maga mellé, hogy újra kézbe vegye a borítékot. Összerándult a gyomra. A két boríték és a kép, gyökereinek egyetlen bizonytalan bizonyítékai hátizsákjával együtt tűntek el a kupéból.