Az elmúlt évtizedekben sajnos megtanultam, hogy amit gyerekkoromban hatalmasnak láttam, az egyáltalán nem biztos, hogy valóban óriási volt. De Kézér Julika néni kozáksapkáival megengedő vagyok, és ma is azt mondom, a kezemhez meg a számhoz képest hatalmasok lehettek. No és csodás állásúak, ízűek meg állagúak. Ünnep volt, ha ehettem belőlük. Szó szerint. Ugyanis kozáksapkát sem jóanyám, sem a nagymamáim nem tudtak vagy nem is akartak csinálni, így nem szerepelt a hétvégék kínálatában. Gőzöm sincs arról, hogy vajon a bonyolultsága, a pepecselős volta miatt nem álltak neki, esetleg csak tiszteletben tartották Kézér Julika néni kivételes műveit. Akitől apai nagyanyám a legnagyobb családi ünnepekre rendelt egy-egy tálca – olyan fém, viszonylag magas falú cukrászati edénnyi – kozáksapkát. És azok olyan puhák, lágyak, krémesek, kókuszosok és csokisok voltak, mint semmi más. Feltették az ünnepekre a koronát. Aztán a gyerekkorommal eltűntek vagy csak nagyon ritkán köszöntöttek rám. Mert hol vannak már a nagymamáim és hol van Kézér Julika néni, a nagyhírű sütő asszony?
Akinek emlékét pár hete újra felfedeztem. Az általam ismét megtalált Gourmand sütőháznak és kézműves cukrászdának köszönhetően, akik ott működnek a Dózsa György út közepe táján. Egy olyan helyen, ahová idegen, nem beavatott, Szolnokon meg turista pláne nem nagyon vetődik, mégis nagyon igyekezni kell, hogy délután és szombat délelőtt is jusson még a sós és az édes süteményeikből. Amiket sokan akár falusi vagy lagzis süteményeknek is nevezhetnek, de nem bánom, mert sok közülük – például a szintén isteni „mandulájuk” – gyerekkorom legszebb emlékeit idézik. Olyan sütiket készítenek, amiket menő, úri cukrászdák nem, pedig időről-időre kihagyhatatlanok. És bár most épp a Kézér Julika néni szintjét elérő kozáksapkájukról próbálnék írni, de nem lehet megfeledkezni a különböző pogácsáikról, masnijaikról és mindenféle linzereikről sem. Csupa olyasmi, amik miatt e titkos hely szolnoki ismerői képesek csak néhány darabért is arra kerülni.
De vissza a kozáksapkához!
Szóval lehet, hogy gyerekkori emlékeimben nagyobban voltak, de tuti, hogy ilyen állagúak és ízűek lehettek.
A Gourmand-féle kozáksapka ugyanis – bár kókuszos és csokis – visszafogottan édes, vagyis nem émelyítően cukros. Továbbá olyan omlós, szinte légies a tésztája, hogy alig lehet megkülönböztetni a közé kerülő lágy krémtől. Amiket úgy keretez a kókuszos palást meg a tetejére került kellő szilárdságú keserű csoki, mint a legjobb almát az isteni héja. Veszélyes, mert mértéktelen torkosságra sarkall. Főleg, hogy pont kézre eső, néhány falat minden darabja.
Nem tudom, mikor került a magyar konyhába a kókusz. Azt sem, hogyan terjedt el az alföldi háztartásokban. Sőt, szerintem senki nem ismeri azt a zseniális háziasszonyt, aki először alkotta meg a kozáksapkát, holott legalább úgy kellene rá emlékeznünk, mint sok-sok mára jelentőségét vesztett politikusra és hazafira. Főleg, hogy titkát nem megőrizte magának, hanem közkinccsé tette, hogy aztán ezer konyha asztalán tökéletesedjen, majd néhány bátor cukrász üzletébe is bekerüljön. Merthogy ez amolyan pórias, parasztos sütemény, gondolhatja sok mestercukrász és szuperséf, akikről egy Gourmand-féle kókuszsapkát majszolva csak azt tudom mondani, bolondok. Meg hála az égnek, több marad nekem, nekünk, akiknek a kozáksapka meg a hasonló sütemények gyerekkoruk legszebb pillanatait idézik.
Csak szólok, hogy a Gourmand sütőház és kézműves cukrászda Dózsa György utcai üzletében csupán két szék van, és azon se láttam még vendéget ücsörögni, ám ez ne tévesszen meg senkit. Miként a nem túl hosszú és hatalmas süteményes pultok sem. Az illatban kell bízni, ami a kiszolgálóhellyel egy légtérben lévő műhelyből árad, ahonnan valóban frissiben kerülnek a sütemények az üvegfalú szekrényekbe. A sok nosztalgiázó vagy éppen majdani nosztalgiáját építgetők örömére. Itt nincs más megoldás, mint venni, vinni, és ha addig nem fogy el, akkor otthon vagy társaságban enni.
(Kézér Julika néni emlékére!)
