2025.08.27. (szerda)

Hárman az irodában

Hárman az irodában

Dátum:

- Bemegyek a főnökhöz - szólt Magdaléna a haját igazgatva az iroda sarkában lévő tükör előtt. Márti nem vette le szemét a monitorról, ujjai sebesen táncoltak a klaviatúrán. Magdaléna azonban fél perc múlva fehér arccal lépett ki a két irodát összekötő ajtón. Nekidőlt a párnázott borításnak, majd sietősen újra a tükörhöz lépett. Remegő kézzel matatott az üvegpolcon.

- Megölted a főnököt - szólalt meg halkan.

– Bemegyek a főnökhöz – szólt Magdaléna a haját igazgatva az iroda sarkában lévő tükör előtt. Márti nem vette le szemét a monitorról, ujjai sebesen táncoltak a klaviatúrán. Magdaléna azonban fél perc múlva fehér arccal lépett ki a két irodát összekötő ajtón. Nekidőlt a párnázott borításnak, majd sietősen újra a tükörhöz lépett. Remegő kézzel matatott az üvegpolcon.

– Megölted a főnököt – szólalt meg halkan.

Márti lassan emelte kolléganőjére a tekintetét. Hirtelen kirúgta maga alól a székét. A tükörhöz rohant. Felkapott egy barna fiolát.

– Basszus, ez nem a vitamin!

Visszafojtott lélegzettel, egyre kerekedő szemekkel néztek egymásra a bíróság második emeleti irodájában.

– Azt fogják hinni, te voltál, mert tudott a stiklidről – sziszegte Márti a másik nő szemébe nézve.

– Nem igaz… Te honnan tudod?

Márti közelebb hajolt kolléganőjéhez.

– Amikor Angéla pár hete kitalálta, hogy rendezzük át az irodát, az asztalomra került egy kék dosszié, amin nem volt felirat.

Jelentőségteljesen elhallgatott.

– Te szemét… – sziszegte Magdaléna, de nem nézett kolléganőjére, mert a tükörben vizsgálta az emelkedő vérnyomásától kipirosodó arcát. – Zárjuk be a főnök folyosói ajtaját! – Szólalt meg rémülten, és az ajtó melletti, falra szerelt kis kulcsos szekrénykéhez lépett. – De hol a kulcs?

Megdermedtek.

Csinos, fiatal nő lépett be az ajtón. Kolléganőire ügyet sem vetve, lendületesen a fogashoz ment, hanyagul rádobta a kabátját. Ugyanebben a pillanatban kulcs csörrent a fogas alatt, a parkettán. A három nő előbb a kulcsra, majd egymásra nézett. Márti berohant a főnök szobájába. Kihallatszott, ahogy rángatja annak másik ajtaját.

– Megint az irodában csináltátok? – nézett Magdaléna Angélára. – Ki fog derülni, ha kikérdeznek.

– Ki kérdezné? Egyébként is éppen szakítottunk – súgta Angéla, miközben fél szemmel a másik szobában matató kolléganőjét figyelte, aki egy pillanat múlva izgatottan jött vissza hozzájuk.

Az egyik íróasztal sarkán megcsörrent a telefon. A három nő jéggé válva nézett egymásra. Magdaléna hallhatóan nyelt egyet, majd remegő kézzel emelte füléhez a kagylót.

– Nincs itt – válaszolt a telefonból hallatszó kérdésre. – Már nincs itt. A bíró úr már nincs az irodájában. Nem tudjuk, mikor ment el. Viszonthallásra.

– Ott ül az asztalánál – szólt értetlenkedve Angéla.

– Holtan – suttogta Márti.

Angéla óriási szemei még nagyobbra nyíltak.

– Mert megmérgezted – vágta rá Magdaléna Mártihoz fordulva.

– A tartozás miatt? – kiáltott Angéla, de azonnal a szája elé csapta kezét, mint aki megbánta, hogy megszólalt.

– Te tartoztál a főnöknek? – kérdezte döbbenten Magdaléna.

– Ez te honnan tudod? – szegezte ideges tekintetét Márti Angélára

– Dugta az öreg, mindent tud – folytatta az előző kérdésből maradt szusszal Magdaléna.

Megállta a levegő a megyei bíróság udvarra néző szobájában. Odakinn sötétedett. A három nő kővé dermedve állt a főnök félig nyitott ajtaja előtt. A szemekben gyűltek a könnyek. Angéla hirtelen székére vetette magát, felzokogott.

– Szakítani akartam, de nem lehetett. Két hete kiderült, hogy halálos beteg. Senkinek sem volt szabad elmondanom. Délben, amikor eljöttem tőle, a kedvenc bögréjébe kevertem be a fájdalomcsillapítóját.

– Az asztalán egy kis kávéscsésze áll – vágott közbe Márti. – Nem bögre, és nem az a pohár, amibe ebéd előtt bevittem neki a vitamint. Angéla! Mikor mentél el tőle?

– Ez nem fontos – vágott közbe Magdaléna. – Egy bírót megöltek a bíróságon. Ki fognak bennünket kérdezni, és minden kiderül. Angélám, mit fog szólni a férjecskéd, ha megtudja, hogy ez a vén kecske nálad nyalogatta a sót?

– Az legalább nem bűncselekmény, mint az a pár százezer forint, ami évekig hiányzott a kasszából – kiáltott Márti.

– Ami csak egy fokkal tisztességtelenebb, mint az öreg zsebéből fedezni a fiacskád játékszenvedélyét – szipogta Angéla.

Csend telepedett az irodára.

– Mindhármunknak van oka örülni, hogy elment. De az lenne a legjobb, ha senki nem kérdezne bennünket, hogy miért. Angéla! Te tökéletesen tudtad utánozni az aláírását. Ismerted a betegségét.

– És?

– A szobája a belső udvarra néz, ahol csak a galambok járnak. Amíg Mártival kisegítjük az ablakon, te megírsz egy búcsúlevelet. Holnap pedig úgy jövünk dolgozni, mintha egy normális munkanapra érkeznénk.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Gyilkosság a Nemzetiben

A Nemzeti szálló éjszakai portását az asztalára borulva találta hajnal ötkor az ügyeletes takarítónő. Máskor is előfordult már, hogy az öreg elbóbiskolt a műszak végére. Mivel mindenki tudta, hol vannak az épület kulcsai, a takarítónő a portásfülke falán lévő üvegajtós szekrénykéből kiemelte a neki kellőket, aztán óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót.

Beszél vagy meghal?

- Huszonhárom éve várok arra, hogy kiderüljön, nem az anyám sikkasztotta el azt a rengeteg pénzt a Szapáry úti fiókból - mondta a negyven körüli, nagydarab, tüsi hajú férfi, és nagyot szippantott orrfacsaró szagú szivarjából. - Majd negyedszázad után maguk az első nyom ahhoz, hogy igazságot szolgáltassak anyámnak és családomnak. Nem gondolja, hogy bármitől betojok, és futni hagyom magukat?

A második kör

- A pénzzel teli dobozokat beraktam a szekrénybe, megfürödtem, kiöltöztem és végigültem anyámékkal a karácsonyi vacsorát. Enni nem nagyon tudtam, mert azon járt az eszem, hogy mihez kezdek ennyi pénzzel, meg hogyan hozzam el azt, ami a Szapáry úti bankban az asztalon maradt. Anyám kérdezgette is, hogy mi a bajom. Mit mondhattam volna? Éppen egy bankrablás közben vagyok.

A Tiszába zuhant?

– Béla nincs meg – néztek egymásra sápadtan a tintakék ruhás brigádtagok az épülő Tisza-híd Liget felőli végénél, miután a régi szerkezet egy darabja hatalmas robajjal belezuhant a folyóba. – Az a marha elindult a túlpartra, mert valami szerszámot a Szabadság téren hagyott – igazította meg tintakék nadrágja kantárját Lajos, aki negyedik éve nemcsak együtt dolgozott az új híd építésén Bélával, de vele is lakott a munkásszállón. – Nem érhetett át! Mert azok a balfasz pestiek elcseszték a kötéseket.