Benne voltam már a húszas éveimben, amikor elfogyaszthattam életem első pizzáját. Semmire sem emlékszem belőle. Magának az ételnek a létezéséről persze korábban is hallottam, mert bár Itália fölkeresése számomra a kilencvenes évekig szóba sem jöhetett, szerintem mindenki ugyanúgy tudott az olaszok nemzeti ételéről, mint a bajor kolbászról, az amerikai hamburgerről vagy a francia kávéházakról. Olvastunk róluk, láttuk filmeken és képeken a becsempészett magazinokban. Mindezt csak azért akartam előrebocsájtani, mert jelezni kívántam: nem vagyok pizza fun. Ugyanakkor mára a hazai konyha, táplálkozás és éttermi kultúra szerves részének tekintem ezt az ételt. Tehát nem fogok azzal jönni, hogy bezzeg a magyar kemencés lángos, meg a sima lángos. Mert egyik se bezzeg, ha jól van elkészítve, hanem asztali öröm, ami sok mindennél fontosabb.
Arról sem akarok vitát nyitni, hogy a pizza tésztájának vastagnak vagy vékonynak kell-e lennie, és milyen módszerrel készített paradicsomszószt illik rátenni, továbbá mely feltétek tekinthetők főben járó bűnnek. Tudtam lelkesedni az amerikai Pizza Hut brutális magasságú tésztáiért éppúgy, mint a hazai fősodor közepesen vastag megoldásaiért, illetve az eddig csak az olaszoknál látott ropogós vékonyért is. Egy dolog nem tud lázba hozni, sőt kifejezetten idegesít: a hideg vagy kihűlt pizza. Ettől eltekintve, szerényen cizellált gasztronómiai elvárásaim megragadnak ott, hogy jót akarok enni.
És rendíthetetlenül hiszek abban, hogy kincsekre a legváratlanabb helyeken is bukkanhatunk, azaz akár egy házhoz szállított pizza is lehet jó. Csak meg kell találni. Mert miközben új éttermeket az utcán bóklászva vagy ismerősök ajánlásai alapján is lehet találni, házhoz szállítós szolgáltatót szinte csak a neten. Tehát, aki ilyesmibe vágja a fejszéjét, annak talán előbb kell a honlapját felépítenie, mint a kemencéjét, és bizony dolgoznia kell azon is, hogy legalább annyira híre menjen, hogy befussanak az első rendelések. És, ha valóban jó a termék, úgyis beindul a száj- és netes megosztós reklám. Fiatal lelket igénylő kihívás.
Egyébként azt hiszem, mi ezen a ponton lettünk a nyár elején indult, szolnoki Pizza Home ügyfelei. Akiknek tényleg érdemes megnézni a rém egyszerű, ám szép és praktikus honlapját. Ami semmi egyebet nem akar, mint a távoli asztaloknál ülők virtuális étlapja lenni, és könnyű választásra ösztönözni. Az étlapok kapcsán szoktam megjegyezni, hogy szerintem sokat elárulnak arról, egy-egy hely mit gondol önmagáról, milyen vállalásokat tesz. A Pizza Home ét/honlapja két dolgot üzen: itt a hazai trendektől eltérő vastagságú/vékonyságú pizzákkal lesz dolgunk, illetve nem a feltétek hókuszpókusza a cél, hanem a praktikum és a gyorsaság egyesítése a várható kívánságokkal.
Persze belvárosi lakosként, nem túl nagy távolságban a Pizza Home kemencéjétől, nem meglepő, hogy tőlük még csak meleg ételt kaptunk. Azaz vagy nem pakolják fel egyszerre a futárt Szandára és a Széchenyire induló rendelésekkel, vagy logikus logisztikusként próbálnak kiszállítani. Ez pedig így belegondolva legalább annyira fontos, mint a jó szakács és a jó honlap. És persze némi józan észt, meg megfelelő futárokat is feltételez. Akik összesen tizenhárom féle, huszonnyolc centis pizzát szállíthatnak az asztalunkra.
És azt hiszem, itt jön a lényeg. Ugyanis valami olyan fantasztikus vékony, ropogós tésztával dolgoznak, amilyennel itthon én még nem találkoztam. Ami így természetesen ideálisan átsül, sőt a feltétnek is különleges plusz ízt ad. Ráadásul egy pizza elfogyasztása után nem azt érzi az ember, hogy degeszre ette magát, hanem jót és laktatót evett, de még a tűréshatáron belül maradt. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, de nekem ez bejött. Az pedig, hogy az egyen dobozok belsején még jó étvágyat is kíván a Pizza Home lelkes csapata, az külön jól esik.
