Két dologra nem számítottam a Szenvedélyes nők című vígjáték előtt. Egyrészt, hogy pár nappal a bemutató után nem lesz ugyanolyan teltház a Tisza moziban, mint tavaly a Futni mentemen vagy a Hogyan tudnék élni nélküled? első részén. Másrészt, hogy a film közepén lesz öt-hat perc, amikor nehezen fogom tudni visszatartani a könnyeimet. Márpedig két nappal a premier után, a korábban legjobb péntek esti időpontban jó, ha harmincan ültünk a Tisza mozi nagytermében. Ott, ahol pár éve még Tompos Kátyát is láttuk, talán pont azokat a dalokat énekelve, amelyek a Szenvedélyes nők közepén, egy bakelitlemez hallgatása apropóján elhangzanak. Hirtelen nem is emlékszem, hogy ott mi történt a filmben. A fájdalmas főhajtás pedig nem véletlen, Herendi Gábor új filmjének is ugyanaz a Hrutka Róbert szerezte a zenéit, mint aki Tompos Kátyának is sok dalt írt, és akivel utoljára a Tisza mozi nagytermében fellépett.

És, ha már az előbb két olyan dolgot említettem, amire nem számítottam, akkor citálnék újabb két dolgot, amiket viszont nem értek. Egy: miért kell újra és újra külföldi filmek magyar adaptációját elkészíteni? Azzal együtt, hogy a BUÉK Goda Kriszta rendezte 2018-as magyar változata szerintem jobb, mint az eredeti, és A mi kis falunk is szép lassan magyar történet lett, és ugye a Futni mentemet is nagyon szeretem. De miért kell ebből rendszert csinálni? Nincsenek magyar ötletek, forgatókönyvírók, vagy nincs idő sztorikat fejleszteni, és ha éppen összejön a pénz, akkor valamit gyorsan mutatni kell? Nem lenne ezekkel az adaptációkkal semmi baj, ha mondjuk a hazai, vállalható, teljesen magán finanszírozású filmgyártás ötödét tennék ki. Mert így a magyar kreatívipart erodáljak.

A másik, számomra érthetetlen dolog, hogy mikor készül végre olyan magyar – vagy bármilyen – film, amiben az ötvenes férfiakat nem életközepi válságban pörgő, ördögtől való parasztként ábrázolják, akik minden hasonló korú nő, egykori feleség életét, visszamenőleg is csak tönkre tették? Normális férfiak nem létezhetnek, avagy az ő történetük annyira unalmas, mint az ilyen figurák az életben, akiktől a kortárs nők ugyanúgy menekülnek, mint a becsajozó, megbolonduló férjektől a saját feleségeik? Tényleg csak az a minta létezik, hogy ötven fölött minden férfi megbolondul, és minden ötven fölötti nőnek úgy kell új életet kezdenie, mintha újra harminc lenne? Esküszöm, egyszer írok egy filmet az elfeledett ötvenpluszos pasikról, akik a fél országot a hátukon cipelik.

Na, de félre a férfikönnyeket és az értetlenkedést! A Szenvedélyes nőkben Básti Juli parádés, lekörözhetetlen, imádni való. Lengyel Benjámin – a budapesti Katona József Színház tagja, A besúgó című sorozat egyik főszereplője – és Bányai Kelemen Barna – szintén Katonás, de a Futni mentemben is játszott – szerethetők, miként Mészáros Máté és Fodor Annamária házasságterápiára járó párosa is. Balsai Mónika, mint megcsalt ötvenes, és Varga-Járó Sára – aki a Mesterjátszmában alakított nagyot – nekem nem túl meggyőző, miként Lengyel Tamás kiégett, szuper paraszt zenésze sem. Ám ezzel együtt is a film betölti azt a szerepét, hogy egyszer meg lehet nézni, olykor még szórakoztató is, egyértelműen kikapcsol, és pont. Nem vártam tőle se életbölcsességeket, se Oscar-esélyes alakításokat, és szégyenérzetem is legfeljebb csak az utcai zenélős jelenetnél volt, mert az már mesének és fikciónak is sok volt.

A Szenvedélyes nők kapcsán két dologban biztos vagyok. Egy: nem vesztenek semmit, ha kihagyják. Kettő: nem fogják megbánni, ha beülnek rá. És bevallom, bennem felkeltette a vágyat, hogy újra megnézzem a Futni mentemet, amit két nappal később meg is történt.