Akkor élünk majd normális országban, amikor a hivatalok kiszolgálják, és nem kiszekírozzák az őket eltartó, adózó állampolgárokat. Ha majd nem ugrik össze a gyomrunk, amikor át kell lépnünk egy hivatal küszöbét. Mert - elvileg - nem ők vannak értünk.
Hivatali szekír
Ez akkor jutott ismét az eszembe, amikor egy utolsó, pecsétes papírra volt szükségem az államkincstártól. Azt gondoltam, ez már nem lesz nehéz, hiszen az elmúlt évben négyszer fordultunk meg náluk, minden elképzelhető papírt leadtunk eredetiben és másolatban, sőt! De tévedtem.
Egy esztendő szoros kapcsolat és számtalan találkozó után, amikor kevesen tudnak annyit rólunk, mint ők, kiderült, hogy van még olyan papír, amit nem láttak. És ezen még akkor sem szabad meglepődni, ha egy nappal az újabb személyes találkozónk előtt folytatott telefonbeszélgetésben még csak véletlenül sem említették, hogy arra a bizonyos dokumentumra is szükségük lenne. Ez csak ott derült ki. Ott, a siker kapujában, amikor már azt hiszi az ember, hogy nem érheti meglepetés.
A történet kicsit bonyolult, de érdekes lehet mindazok számára, akiket szocpollal áldott meg a jó soruk. Mi 2001-ben, az előző házunk vásárlásakor részesültünk a szerencsében. Amikor úgy döntöttünk, azt a házat eladjuk, akkor először a jegyzőhöz kellett fordultunk, hogy engedélyezze a szocpol felfüggesztését. Amikor ez megvolt, akkor a kincstárba mentünk, és letétbe helyeztük náluk a szocpol összegét, mivel ez volt a feltétele annak, hogy eladhassam a saját házamat. Amikor megvettük az új ingatlant, akkor ismét a jegyzőhöz fordultunk, aki határozatot hozott arról, hogy a szocpol az új ingatlan tulajdoni lapjára is felkerülhet. Amikor ez a pecsétes papír is megvolt, akkor ismét a kincstárhoz fordultunk, hogy adják vissza a pénzünket. Amikor ez megtörtént, akkor persze csodálkoztunk, mert egy olyan ház esetében iratkoztak fel a tulajdoni lapra, amire még csak előszerződésünk volt, és ami a földhivatalban még nem is létezett. És ezen később az államkincstár dolgozói is csodálkoztak.
No, de nem annyira, hogy ne kerestessék velem elő a 2001-ben vásárolt – immár egy éve eladott – ház adásvételi szerződését. Amikor kérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam: nekik tudniuk kell, mikortól számít a szocpol 10 éve, azaz meddig pöffeszkedik a Magyar Állam a tulajdoni lapunk első sorában. Mondtam, ezt nem lenne nehéz kitalálni, hiszen 2001-ben már tudták, sőt 2009-ben és 2010-ben is ismert volt előttük. De persze hiába volt minden, az ügyintéző ragaszkodott a szerinte előírtakhoz, és hiába mondtam neki, hogy ott a számítógép, az őt nem érdekelte. Mondván, hogy az irataink fele egy másik megyében, meg a fővárosban van.
Az ügyintézőnek ugye nem volt vesztenivalója. Ha hülyeséget mond, ha nem, az ügyfél úgyis kénytelen lesz azt tenni, amit kér, különben el nem intézi, amit akar. Őszinte legyek? Ha a párizsi békeszerződés valamelyik oldalának külügyminiszterek által szignált eredeti példányát kellett volna beszereznem, azt is megtettem volna. És ezt ő is pontosan tudta.
Azt meg persze én szeretném tudni, hogy bárki belenézett-e az újabb dokumentumba. Ráadásul egy olyan szerződésbe, amiben még egy szó sem volt a szocpolról, mivel csak hónapokkal később derült ki, hogy az nekünk jár.
De nem baj. A hivatal ismét bebizonyította, hogy szükség van rá, az állampolgár meg úgy ugrál, ahogy ők diktálnak. És hol vagyunk még a normális országtól?
