2025.08.27. (szerda)

Hol a régi szerelem?

Hol a régi szerelem?

Dátum:

Talán bérletet se kellett volna venni. Vagy el se menni, esetleg felállni, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Netán egy sort se írni róla. És mindezzel cserbenhagyni a színházamat. Mert történjen bármi is, a Szolnoki Szigligeti Színház az enyém is. Mint a kedvenc focicsapat. Elengedhetetlen.

Miért vettem ismét szolnoki színházbérletet, pláne bemutatóra, ha már az előző évadok előadásainak a többsége sem tetszett? Jogos kérdés. Keresem a választ. Főleg, hogy bérletet venni, egy színházat látogatni, nem kötelező. Általában. Ugyanakkor a szolnoki színházhoz egészen más viszony fűz. A Szigligeti számomra nem szimplán egy színház. A Szigligeti az én színházam. Ahol egy legendás korszakban eszmélhettem rá arra, hogy mi a nagybetűs Színház. Ahová az első bérletemet 34 évvel ezelőtt vettem. Az első felidézhető színházi élményem pedig valamikor 1975-ből való, ráadásul magnókazetta őrzi, hogy már arról is véleményt mondtam. A magam keresztje, hogy nem tudom azt mondani: többet nem megyek, nem nézek meg darabokat Szolnokon. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy hűtlen legyek a színházamhoz. Belátom, kicsit olyan ez, mint focicsapatnak drukkolni.

Mégis miben bízom? Javíthatatlanul naiv és optimista vagyok. Az idei évad előtt például hittem abban, hogy a kényszerű költözés új megoldásokat fog hozni. A színház épületének felújítása jó alkalom lesz arra is, hogy valami újnak a megalapozása, előkészítése induljon el, amire aztán a megújult színpadon majd építkezni lehet. Szerintem ugyanis baj van, nem lenne szabad úgy folytatni, ahogy a költözés előtt. Mert el fog fogyni a közönség, mert kimegy a talaj a társulat alól, és az új épületben azon kapjuk majd magunkat, hogy befogadó színházunk van, vagy ismét közös társulatunk valamelyik szomszéd megyeszékhellyel.

Persze milyen alapon osztom én itt az észt? Ki kíváncsi rá? Hát az, aki ezeket a sorokat, meg az elmúlt tíz év szinte valamennyi szolnoki bemutatójáról írottakat elolvasta, elolvassa. Lassan – és erre nem büszke vagyok, hanem rettenetesen bánt – az utolsó vagyok, aki időt szán arra, hogy a szolnoki előadásokról véleményt írjon. Bízva abban, hogy talán néhányan megértik: nem ellened, hanem érted vitatkozom, perlekedem, bosszankodom. Érted, Szolnoki Szigligeti Színházam. A színházamat féltem.

Aminek az idei első premierjét, A régi nyár bemutatóját alig bírtam végigülni. Voltak pillanatok, amikor majdnem sírtam, hogy ezt miért kell, és miért így. Persze tudom, érzékelem, vannak, akiknek ez a színház tökéletesen megfelel. Boldogok a tíz éve visszatérő maníroktól, poros megoldásoktól. És nevetni tudnak a nők méltóságába gázoló poénokon. Nem vagyunk egyformák. Lehet más a véleményünk. Én sirathatom Dósa Mátyást, aki a szemünk előtt nőtt fel, és lett tényleg nagyszerű színész, aki mintegy idegen próbálta a legtöbbet kihozni a kínos szituációkból. Vagy a Szolnokon most debütáló Fejes Katicát, aki a maga 23 évével profikat megszégyenítő lendülettel, lelkesedéssel, bájjal zakatolta végig az előadást. De említhetném Jankovics Annát is, aki ha nem téved el, Molnár Piroska és Csala Zsuzsa különös elegyeként, egy egészen új színfoltja lehet a magyar színjátszásnak. Mi lesz így velük? És velünk?

Nem én voltam a rendező. Nem vagyok rendező. Tessék, mondjak a látottaknál jobbat vagy legalább mást!

Az én Lajtai-Békeffi darabom egy ilyen, helyi, színháztörténeti pillanatban bizony szolnoki lenne. A volt Kádár vagy Tünde cukrászdát megidéző díszletben játszódna, bárók és háromezer hold nélkül, kortalanul. Ott ülnének a zenészek, mint hajdan a jobb kávéházakban, a szereplőim pedig nem azért énekelnék a régi slágereket, mert abban a korban bolyonganak. Hanem mert ismerik a kortalan dalokat, és érzelmeik megmutatásához felidézik. Mert arról akarnak mesélni, hogy hozhat rossz, kényszerű döntéseket az ember, amikről előbb-utóbb színt kell vallani, és nincs olyan múlt, amit ne lehetne megpróbálni a jelenben rendbe tenni. Persze az én „régi nyaramban” nem tobzódnánk drága jelmezekben, nem zenekari padlás lenne, ami miatt nem találja egymást az énekes és a zenekar. Meg kínos, hirtelen a cselekménybe sem illő jelenet és szereplő, amitől esztrád műsorba kezd hajlani a második felvonás.

Gondolom én. De megengedem, hogy ebben is, mint sok mindenben tévedek. És egyszerűbb lett volna azt mondani: nem írok az új évad első bemutatójáról. Vagy nem bontom ki az általam gondolt igazság minden szeletét. Becsaphatnám magamat és másokat is. De nem tudom. Mert ki kell beszélni a fájdalmat. A színházamért. Amit ugyanúgy nem vehetnek el tőlem, mint a hűséges szurkolótól a csapatát, amiben már rég nem azok kergetik a bőrt, akikbe beleszeretett, ahol már csak legendás eredmények vannak, és bár szép a stadion, de foci már alig van. Ám a csapat neve az szent, amiért meghalni is képesek vagyunk.

(Az előadás fotók a színház honlapjáról származnak.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Nézőképző

Akkor kezdtem felfedezni a szolnoki színházat, amikor Mucsi Zoltán volt itt az egyik vezető színész, akár azt is mondhatnám, a nyolcvanas évek közepének helyi sztárja. Éppen ezért örültem, hogy a XXII. Szolnoki Zenei Fesztiválra meghívták. Fergeteges volt a színháznéző képzésem.

A szolnoki zártkertekhez is

Egy doktori dolgozat is lehet letehetetlen olvasmány, főleg, ha megtaláljuk benne a szolnoki párhuzamokat, illetve néhány itteni kérdésre is választ ad. Márpedig Vigvári András tavaly megjelent Zártkert-Magyarország című munkája sok tekintetben ilyen. És kulcs lehet a szolnoki zártkertekhez.

Isler nélkül is jó

A kiállítás címe költői, ami a megnyitó beszéd alapján nem meglepő. Sőt, ha abból indulunk ki, hogy a Habos isler és sarokház sokkal több embert vonzhat, mintha a Szapáry utca története, vagy a Jeles mesterek Szolnokon címet adja az új kiállításának a múzeum, akkor csak dicsérni lehet a választást.

Hiánypótló Kardos Tamás

Sok helyen kerestem, mire venni tudtam egy példányt. Ugyanis biztos voltam benne, hogy Kardos Tamás Múltidéző című Szolnoki képeskönyvének a polcomon a helye. Többször átlapozva se bántam meg, sőt mindenkinek kívánok egyet. Mert a hibáival együtt szeretem ezt a hiánypótló kötetet.