Nézzék le bármennyire is a drága autókban ülők, egyedül kocsikázó környezetüket szennyezők, továbbra is tömegközlekedés-párti vagyok. Ha rajtam múlna, a települések közötti közlekedést – nemcsak a személy-, de a teherszállítást is – minden eszközzel a vasút felé terelném, míg a településeken belülit a kötött pályás elektromos (villamos), amíg ezek tömegesen nem épülnek ki, addig az autóbuszos megoldás irányába tolnám. Saját tapasztalatokból okulva gyorsan hozzátéve: természetesen senkitől nem várom el a megbízhatatlan, lerobbant MÁV és a pontatlan buszok használatát, és persze nem a mából, hanem a fejlődés lehetőségéből indulnék ki (lásd cseh vasutak).
Mindezek ellenére tavasz óta nagyon ritkán szállok Szolnokon buszra. A cérna akkor szakadt el, amikor úgy hittem, hogy a belvárosban reggel hétkor csak jön egy olyan járat, ami kivisz a vasútállomásra. Az Agóra előtti elektronikus kijelző ezt is ígérte. Akkor kellett belátnom, hogy rossz vége lesz a dolognak, amikor a monitoron csak az idő múlt, a buszok mellé írt várható érkezés egy perccel sem lett rövidebb. Nem volt mit tennem, nem akartam lekésni a vonatot, taxiba ültem. Azóta pedig inkább gyalogolok.
De persze az immár szokásos reggeli sétám közben is figyelem a Baross utcán mellettem elhúzó buszokat. Pontosabban vannak napok, amikor éppen arra leszek figyelmes, hogy nem húz el mellettem egy sem az állomás irányába. És ilyenkor nem az a jóleső érzés tölt el, hogy jól döntöttem, amikor nem álltam ki a megállóba, hanem inkább valamiféle aggodalom: hol járnak a buszok, mi történik a helyi tömegközlekedéssel, hány embernek a napját sikerül ezzel elrontani?
Amikor meg nem megyek Pestre, de ugyanúgy korán indul a nap, a helyi rádiókat hallgatom, benne a közlekedési híreket: „A repülőtérnél áll a kocsisor vége”, „Szandáról nem járnak a buszok”. Hogy csak két példát említsek az elmúlt egy hét terméséből. Hozzátéve, hogy a városban gyalogolva olykor egészen meglepő irányból jönnek a buszok. Én eddig úgy tudtam, hogy a 6-os például a Kossuth téren keresztül közlekedik, erre valamelyik nap a piac felől jött. Ilyenkor megint csak fel kell tennem magamban a kérdést, hogy mi van itt?
A közösségi közlekedés sikerének záloga a megbízhatóság. Amikor nem úgy kell kiállnunk egy megállóba, hogy talán jön majd valami, ami esetleg el is visz, így valami bizonytalan időben megérkezhetünk úti célunkhoz. Ez a megoldás a Balkánra, de még inkább az ázsiai és afrikai tömegközlekedésre a jellemző. Ami ugye nem lehetne se minta, se cél.
Nem tudom a megoldást. Nem is az én dolgom megmondani a tutit. Látom, hogy már buszvezetőket is a közösségi oldalakon toboroznak. Érzékelem, hogy a belvárosi Tisza-hídon túli városrészek reggelente a közlekedésre fordított idő tekintetében lassan Budapest távolságba kerülnek. És minden nap ott a rémálom, hogy valamelyik hídon baleset történik, mert akkor minden összeomlik. Ami kihat az egész város közlekedésére, és mint tapasztalhatom, a tömegközlekedésére is.
Annyit tudok, hogy ezt a közlekedési vállalat nem fogja egyedül megoldani. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy a város lakóinak együttműködése nélkül se lesz látványos javulás. (Igen, nem kellene mindenkinek autóval járnia.) Megúszhatatlan Szolnok közösségi közlekedésének az újragondolása is – hiszek a villamosban -, az ehhez kapcsolódó fejlesztések. Nem a meglévő úthálózat hónapokig tartó karbantartása, hanem az új lehetőségeket nyitó fejlesztése. Ami persze megkövetelné a 4-5 éven túli, sőt a pártok felett álló gondolkodást. Tudom, hogy ezzel kapcsolatban körülbelül olyan tapasztalataink vannak, mint jelenleg a buszközlekedés megbízhatóságát illetően, de a mából kiindulva soha ne adjuk fel a jobbítás lehetőségében vetett reményünket! Mert nem biztos, hogy minden busz elment…
(Az illusztrációk a blogSzolnok arhívumából való, régiebbi felvételek.)