Valamikor 1987-ben történhetett, hogy az akkor még Vörös Csillag néven futó mozi játszani kezdte a Kék villám című amerikai filmet. Egy olyan alkotást, amit addigra már mindenki láthatott. Persze, nem moziban, hanem házibulikban, meg videó diszkóknak nevezett zugvetítéseken, monóban, egy hangos alámondással, és valószínűleg sokadik másolatban. Igaz, akkoriban nem is a minőség – úgy képi, mint tartalmi -, hanem a tiltott gyümölcs okán néztünk ilyen szörnyű körülmények között, kétséges színvonalú filmeket. Mindenesetre, amikor a Mokép révén hivatalosan is megérkezett Szolnokra a film, már kedden kora délután odaálltunk a mozi elé, hogy valamelyik hétvégi vetítésre, lehetőleg még valami normális helyre kapjunk jegyet. És ez nem volt egyedi eset.
A nyolcvanas évek végén a Vörös Csillag volt a szolnoki premier mozi, ahová, ha nem is minden film, és nem is a bemutatás hetében, de mégis először érkezett meg a városba. És hiába működött az akkori Ságvári körúti filmszínházon kívül még vagy öt vetítőhely Szolnokon, a legjobb filmekért ide jártunk. És sietni kellett, mert gondolom, a kevés kópia és a nagy mozi hálózat – még minden faluban volt játszóhely – miatt nem hetekig, csak néhány napig ment egy-egy film. Így meg sem lepődtünk azon, hogy ha nem kapunyitásra értünk a mozihoz, akkor bizony az utcáig kígyózó sor végére állhattunk be. Mivel pedig a pénztár lényegében a Nemzeti Szálló mögött volt, legalább 30-40 méterre az utcafronttól, könnyen előfordulhatott, hogy nem, vagy csak valami szörnyű helyre tudtunk jegyet venni.
Még a kilencvenes évek első felében is voltak teltházak az akkor már Nemzetinek nevezett moziban. Pedig akkor már minden családban volt videomagnó, sok helyen kábeltévé, és a hazai csatornák is válogatás nélkül adtak minden külföldi vackot. Ráadásul még a Tallinn mozi is működött, ahol például 1995 körül úgy néztük meg a Csinibabát, hogy minden széken ültek. Mindezt csak azért szúrom ide, mert nem hiszek abban, hogy csak a pláza mozik, meg a netes letöltések és a jegyárak tizedelték meg a közönséget.
Egyszerűen kiveszni látszik a moziba járás kultúrája. Mert oda mégiscsak fel kell öltözni, el kell indulni, időre kell érkezni és viselkedni is kell. Kel, kell, kell. Miközben otthon a kis képernyőnk előtt – legyen az monitor vagy tévé – nincsenek kényszerek. Igaz, nem is érnek olyan képi és hanghatások bennünket, mint a hatalmas vászon előtt. Ráadásul arra sincs lehetőség, hogy együtt lélegezzünk a közönséggel, márpedig még sötétben is nagyon sokat adhat hozzá a többi néző egy jó filmhez. Amikor a nézőtéren minden lélegzet eláll, no, akkor születik meg a mozi varázslata.
Amit én nagyon imádok. Mert a moziban egy kicsit azt is érzem, hogy tartozom valahová, emberek vesznek körül, akikkel, még ha nem is beszélgetünk, de vannak közös ügyeink. Tiszta szívből sajnálom azokat, akiknek bármilyen okból kimarad a mozi az életükből.
