Olyan jó lett volna, ha az uniós csatlakozásunk huszadik évfordulóját Szolnok például azzal ünnepeli, hogy egy hatalmas táblára kiírják a városháza elé, 2004 óta hány forintnyi vagy eurónyi közösségi támogatás érkezett. Természetesen nemcsak a betonná és térkővé vált támogatásokat, de a különböző működési és szellemi fejlesztésre – például nyelvtanulásra – szánt forrásokat is számolva. Sőt, az is szép lett volna, ha egy várostérképre felkerülnek azok a beruházások, amelyek részben vagy egészben EU-s forrásból valósultak meg: a városháza visszaállított kupoláitól kezdve, a Tiszavirág-hídon át, a M4 elkerülőig vagy az átadásra váró Szolnoki Vár projektig. Sűrűn lenne lefedve Szolnok térképe is, és végre volumenében is lenne mit és miért összehasonlítanunk a hatvanas-hetvenes évek szocialista, szolnoki gigaberuházásaival.
Természetesen egy pillanatig sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az elmúlt húsz évben nem törtét volna semmi az uniós források nélkül, vagy éppen az uniós források valamiféle segélyt jelentenének mások pénztárcájából. Azt hiszem, az elmúlt húsz év egyik nagy hiányossága, hogy az unióra sokan még mindig nem tudnak saját közösségükként tekinteni, az uniósnak címkézett pénzeket pedig olyan forrásnak tekinteni, ami közös, azaz a miénk is. Annak ellenére sem, hogy sok unió ellen uszító gombnyomogatók és helyi politikusnak látszó fényvisszaverők egyetlen szalagátvágási és médiamegjelenési lehetőséget sem hagyott ki, ahol ott volt az uniós logó. Érdekes lenne azt is kipróbálni, mennyire lennének ismertek és bizonyos körökben népszerűek ezek a 21. századi magyar gerincoszlopok, ha „életművükből” hirtelen törlődne minden uniós forrásból megvalósuló projekthez kapcsolódó esemény, ünnepség, fotó, tudósítás és parádézás!
Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a hazai politikai kommunikációban az egyik fő ellenség Brüsszel és az Európai Unió lesz. Pedig történelmi tapasztalatok alapján számítanom kellett volna erre, hiszen a szocializmus idején is a Szovjetuniót és Moszkvát tartottuk a világ legnagyobb hülyéinek, Budapest bűnös várossá degradálásának pedig még mélyebb hagyományai vannak az egységben gondolkodni képtelen Magyarországon. Szerencse, hogy a választási eredményektől függetlenül az ország lakosságának jelentősebb része még mindig úgy gondolja, jobb nekünk az Unión belül, mint azon kívül, sőt, ha nem is politikai nagygyűléseken, de talán a fürdőszoba magányában sokan azt is kimerik mondani: személyesen is jobban jártak, mintha húsz éve nem lépünk be.
Nem áltatom magam – és másokat se szeretnék – azzal, hogy az EU-ban minden jó és tökéletesen működik. De hát – bármilyen meglepő bizonyos körök számára – Magyarország és Szolnok kapcsán se merném ezt kijelenteni, ám mégsem a lelépést tartom célravezetőnek, hanem a változtatást. Már csak azért is, mert már negyven éve is érdemes volt történelem- és földrajzórán figyelni, hiszen már akkor és ott is rá lehetett jönni arra, hogy egy hatalmas Kína, erős USA és az akkor még óriásinak tűnő Szovjetunió mellett kevés esélyünk lenne a világban magányosan. Csak a számok alapján ez ma is így van, plusz Indiával és az egységes Európával is számolnunk kell. Józan paraszti ésszel, mégis mire mennénk 3-400 millió vagy 1 milliárdos közösségekkel szemben vagy mellett? Hány irodalmi alkotást lehetne idézni az összefogás hasznosságáról és az egyedül maradás nehézségeiről.
A magam részéről, emlékezve a rendszerváltás előtti évekre, meg az azt követő, csatlakozási vágyakozás másfél évtizedére, kifejezetten örülök, hogy az Európai Unió polgára vagyok. Számomra az Unió nem ellenség, hanem tágabb hazám, ami igenis lehetőségeket rejt, ami még mindig feltűnik, amikor csak úgy átsuhanhatok a nemzetállamok határain. Éppen ezért sajnálom – sőt kicsit szégyenlem is -, hogy a huszadik évfordulót nem ünnepeljük Szolnokon. Azért a következő napokban én majd kicsit másként nézek a szandai Gátőr utcára éppúgy, mint a megszépült Szolnoki Művésztelepre vagy éppen a leszigetelt panelházainkra. Mert örülök, hogy szolnokiként egy európai uniós város polgára lehetek.
