Kaposvári Gyula, Szolnok polihisztora, kultúra- és tudományszervezője tiszteletére, születésének 100. évfordulóján, tavaly konferenciát rendezett a Damjanich János Múzeum. Mint elhangzott: „a szolnoki múzeumot Dr. Balogh Béla alapította, de Kaposvári Gyula létesítette, valósította meg?. Egy évvel később, kissé titokban, megjelentek a konferencián elhangzottak egy kis kötetben „K. Gy. – Visszaemlékezések Kaposvári Gyulára” címmel. A tizenhárom dolgozat természetesen nemcsak az idén 101 éve született címadóról szól, hanem legalább annyira a visszaemlékezőkről, és rajtuk keresztül Szolnok XX. századi történelmének kevésbé ismert, talán csak helytörténetileg fontos, személyes pillanatairól.

A kis kötet – egy dolgozattól eltekintve – messze nem tudományos értekezések összessége. Sokkal inkább olyan, mintha egy jóízű, anekdotázós, baráti beszélgetésbe csöppentünk volna, ahol bizony elkerekedett szemmel hallgathatjuk, hogy mit mesélnek az előttünk járó korosztályok. Leginkább a hatvanas-hetvenes évek Szolnokáról, amire Egri Mária így emlékezik: „Ma már biztosan tudom, nagyon jó volt akkoriban Szolnokon élni, a múzeumhoz tartozni. Akkoriban még megvolt a Tisza-híd alatt az aranyhomokos szabadstrand, működött a Damjanich uszoda, jazz és cigány élőzenés éttermek, bárok. Ki hinné ma már, hogy egy ideig még sztriptíz is volt Szolnokon.”

A legalább egy – de lehet, hogy kettő – generációval fiatalabb olvasónak az álla leesik. Pláne, amikor a visszaemlékezésekben olyan elejtett információkat olvas, hogy az ötvenes években, amikor még csak egy híd volt a Zagyván, a tüdőkórház magasságában révész szállította a szolnokiakat a két part között, pár filléres viteldíjért. Vagy több helyen is visszaköszön az az általam még soha nem hallott információ, hogy az ötvenes-hatvanas években a Szegedi Tanárképző Főiskolának – talán a JuGYu elődje – szolnoki tagozata működött, aminek a kollégiumát a mai múzeum második emeletén helyezték el. Abban az időben, amiről eddig úgy tudtam, Szolnokon nem volt semmiféle felsőoktatás. És bizony ebből a kis kötetből kellett megtudnom, hogy Észtország fővárosával, 1967-ben vettük fel – az azóta kissé elhalványult – testvérvárosi kapcsolatokat.

Őszintén mondom, azoknál a részeknél szégyenkeztem tudatlanságom miatt, amikor arról olvastam, hogy a rendszerváltás és a hetvenes-nyolcvanas évek másként gondolkodóinak egyik emblematikus alakja, az író, szociográfus Csalog Zsolt (1935-1997) 1960 és 1966 között a szolnoki múzeum meghatározó munkatársa volt. Aki ahhoz is vehette magának a bátorságot, hogy a későbbi generációk által már csak magázott, és csupán néhányak által tegezni mert Kaposvári Gyulát „Kapi apinak” nevezze el.

Aki e kis kötet alapján legalább két szolnoki értelmiségi generáció apjának volt tekinthető. Mert nemcsak a múzeumra, de szinte valamennyi kulturális intézményünkre, sőt az akkoriban talán még el sem nevezett civil szférára is komoly hatással volt. Talán nem is a hatalmas tudása miatt, hanem az ebből a könyvből is visszatükröződő bohókás, a problémákon felülemelkedni tudó, a fiatalokat végtelenül pártoló személyisége miatt.

Akik hozzám hasonlóan már nem ismerhették személyesen, de érteni akarnak valamit Kaposvári Gyulából, hajtsák fel valahol a Damjanich Múzeum gondozásában, 300 példányban megjelent kis kötetet, jól fognak szórakozni, miközben őt, gyermekeit és egy eltűnt Szolnokot is megismerhetnek.