Nem vagyok rá büszke, de ha már Nagykörű felé tartva kiszámoltam, akkor leírom: huszonnégy éve jártam utoljára ebben a Szolnoktól alig húsz kilométerre lévő faluban. Annyi mentségem lehet, hogy amikor visszafelé autóztunk néhány kellemes óra után, eldöntöttem: a következő látogatásig maximum két hónapot fogok várni. Mert a cseresznyevirágzás után a szüreten is ott akarok lenni, és annyi hatalmas szemű cseresznyét enni, hogy a fülemen folyjék ki.

Az elmúlt években sokan, sok helyen, sokat – és általában csak jót – írtak Nagykörűről. Ám csak úgy kiruccanni és bóklászni az ismeretlen utcákon nem tűnt életszerűnek. Így jól jött a Tájházak napja, amire a nagykörűiek is önálló programmal készültek. Így hát szombat reggel, mint turisták vágtunk neki az odavezető útnak. Magáról az útról legyen elég annyi, az aszfalton több a folytonossági hiány és a hepehupa, mint síkfelület, de így legalább gyönyörködhettünk a széles alföldi rónaságban. A nagykörűi bekötő út mellett pedig a virágba borult cseresznyefákban, amiket elnézve megértettem a japánokat, akik képesek azért lassabban közlekedtetni a világ leggyorsabb vonatát, hogy az utasok gyönyörködhessenek a virágzásban. Lehet, hogy nálunk a közútkezelők tartják ezt fontosnak?

A faluba érve először majdnem megálltunk a szombati piacnál, mert azért a helyes irányt jól titkolták a szervezők. De tulajdonképpen ennek is volt haszna, hiszen így előbb lementünk a kompkikötőig, megcsodáltuk a kiáradt Tiszát, majd keringtünk a hangulatos régi házak között, míg végül véletlenül rábukkantunk a Tájházra. Leginkább az utcán parkoló rengeteg autó segített.

De innen már minden rendben volt. Sőt! A szépen felújított parasztház udvarán minden csoda ott volt, amit egy ilyen helyen, egy ilyen falu kínálhat. Csak helyi és igényes kézművesek az aprócska kirakodó vásáron. Ahol például a helyi nyugdíjas klub tagjai az alföldi lagzik legjobb süteménykollekcióját vonultatták fel, de olyasmikkel, amikről a sztárcukrászoknak gőzük sincs. A foltvarró ágyterítői múzeumba illőek voltak, ahogy a falvédőt gyűjtő néni termékei is. Aki az édesanyja legalább hetven éves, népi bölcsességgel kihímzett falvédőjével a kezében magyarázta a régi asszonyok praktikáit. És ki ne hagyjam Grosz Tamás standját! Illatorgia és elképesztő ízek házi kiszerelésben. Hogy mi lesz a tőle vett palántából, majd kiderül, de hogy a kökénylekvár nem fog sokáig tartani az biztos.

És, ha már a hasunknál tartunk: a lepény is nagyon rendben volt. Főleg, hogy a parasztház működő kemencéjében sütötték. De úgy, hogy egy férfi dagasztotta és nyújtotta, egy másik pedig pakolta a kemencébe, miközben a tornácon egy asszony rakta a kész lepényekre a házi zsírt, szalonnát és hagymát. Nem tipikusan az az étel, amit egy Provance-hoz szokott turistának el lehet magyarázni, de kit érdekel, ha finom. Igaz, a kemence kapacitása miatt kicsit várni kellett, de addig kinyitották a tisztaszobát, hogy megnézhessük, miként is élhettek itt vagy száz éve.

Mit csináltunk még? Kecskesajtot kóstoltunk. Teknőbe szórt, morzsolt kukoricába túrtunk, nyitott pajtában hűsöltünk, kugliztunk és egy gyönyörű cseresznyés kerámia kaspót is vettünk azzal a céllal, hogy két hónap múlva telerakjuk nagykörűi cseresznyével.