Bokros László festőművész aktív, alkotó éveinek több mint a felét Szolnokon töltötte. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy a Kádár-kor (1957-89) legmeghatározóbb szolnoki alkotója. És bár a rendszerváltás környékén Szigligetre költözött, ahol 89 éves korában bekövetkezett haláláig alkotott, minden kétséget kizáróan megérdemli a jelzőt: A Szolnoki Művésztelep mestere. Miként azt is, hogy a mintegy negyven munkájából álló időszaki kiállítással, és az elsőként Pólya Tibor életművét 2017-ben bemutató könyvsorozat második darabjával tisztelegjen előtte a város és a Művésztelep örökségét kezelő Damjanich János Múzeum.

A Damjanich Múzeum első emeletén március 24-ig látogatható kiállítás nézegetése közben döbbentem rá, hogy Bokros László nekem gyerekkori ismerősöm, amivel gyaníthatóan nem vagyok egyesül. A rengeteg stílusban alkotó, számtalan technikát használó művész ugyanis olyan linónyomatokat is készített, amelyek később mesekönyvek illusztrációiként is megjelentek. Ha emlékeim nem csalnak a Csillagszemű juhászt, a Burkus királyt vagy éppen a hős királyfit az ő rajzai alapján képzeltem el a különböző, gazdagon illusztrált, és annak idején nagy példányszámban megjelenő könyveknek köszönhetően. De e kiállítás és Csiszár Róbert Péter (a harmadik képen együtt látható a mesterrel) remek monográfiájának – A Szolnoki Művésztelep mesterei: Bokros László – köszönhetően ma már azt is tudom, hogy az ő sgraffito alkotását láttam rengetegszer a néhai Metál Áruház falán. Aki pedig annak idején megfordult a Szolnoki Gyerekvárosban, vagy a Rigó utcai óvodában, ott is találkozhatott Bokros László alkotásokkal.

Talán a fentiek is sejtetik, hogy szinte a lehetetlenre vállalkoztak a Damjanich János Múzeum munkatársai, amikor úgy döntöttek, hogy a több mint hat évtizedet felölelő Bokros életművet csak az időszaki kiállító-teremben mutatják be. Csiszár Róbert Péternek (egyben a kiállítás kurátora is) és Széplaki Szilárdnak, mint a kiállítás rendezőinek tulajdonképpen kevesebb alkotást lehetett élőben megmutatni, mint ahány évet a mester alkotott. Érthető tehát, hogy a tárlat fő csapásiránya a festői munkásság, aminek nagyjából első fele a szolnoki évek, második része pedig a balatoni időszak kiemelkedő munkáit vonultatja fel. És nagyszerűen megmutatja, hogy abban az aktív hat évtizedben miként változott Bokros László technikája, látásmódja, hogyan jut el a klasszikus olajfestményektől – például a maga nemében megrendítő Namikától és a gyönyörű, a Tisza szállót megörökítő Kertvendéglőtől – a rá jellemző speciális technikákig és a szürrealizmusig. Ugyanakkor a kiállításnak köszönhetően képet kaphatunk a grafikáiból, linómetszeteiből, sőt a kisplasztikáiból is. Alapvetően csak kalapot emelhetünk a szinte lehetetlenre vállalkozó rendezők előtt.

Akik a ki nem állítható műveket igyekeztek a rendkívül szép kivitelű, 300 oldalas, katalógusnál sokkal többnek tekinthető albumba elhelyezni. Így képet kaphatunk arról is, hogy a szocializmus éveiben a Szolnoki Művésztelepen alkotó festő sem kerülhette meg az akkor „divatos” témákat, így komoly képeken örökítette meg a Vegyiművek építését, a Vegyiművek csillaggal díszített irodaházát vagy éppen a túrkevei mozit. De a kötetből kiderül az is, hogy számtalan kisplasztikája és szobor mellett még kézi csomózású szőnyeg is köthető Bokros nevéhez.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy Bokros László is megérdemelt volna egy Galériányi kiállítást. A mostani tárlattal egy időben megjelent vaskos kötet alapján kétségem sincs afelől, hogy megtöltene egy akkor teret. Főleg, ha a szolnoki múzeum, a városháza, de még közintézmények által is őrzött alkotásai is közszemlére kerülnek. De lesz még Bokros László centenárium, lesz még alkalom arra, hogy a Szolnoki Művésztelep munkásságát harminc éven át meghatározó és jellemző művész nagyobb kiállítást kapjon a városban.