Szolnokot a szolnokiak helyett semmilyen kormány nem fogja szebbé, jobbá, élhetőbbé tenni. Szolnokot a szolnokiak változtathatják olyan várossá, ahol ma és holnap is élni szeretnének, ahol el tudják képzelni, hogy megöregszenek, és ahol majd az unokáik egy része is él és látogatja őket. Persze nem mindegy, hogy mi van a várostáblán túl, milyen országban van vagy lesz ez a Szolnok. Ám a magam részéről nem szeretnék sokáig egy olyan városban élni, ahol csak arra várunk, hogy majd máshol megmondják mi és hogyan jó nekünk, mi történjen, vagy ne történjen körülöttünk. Ne lombozzon le senki, csalódni egyedül is tudok, de most a remény kapujában szeretnék egy kicsit ácsorogni: hiszem, hogy feléledhet az igazi civil élet, visszanyerheti értelmét az önkormányzatiság, sokan megtalálhatják a lehetőségét és az értelmét a helyben maradásnak, a valamiért dolgozásnak és a befektetésnek, mert végre nem fentről, hanem lentről szemléljük/szemlélik majd a helyi és közös dolgainkat. Nemcsak vége van, de kezdődhet is!

Puffogtatok még néhány lózungot. Nem lesz könnyű. Nem is szeretném, hogy az legyen. És mindenkit óva intenék attól, hogy megismétlődjék 1990 tavasza, amikor sokan azt gondolták, hogy az első szabad választás után megalakuló új kormány első intézkedésével Ausztriába helyez bennünket, ölünk be hullik az a fajta jólét, amiért arrafelé akkor már legalább négy évtizede dolgoztak. A magam részéről nem bánom, ha nehéz lesz, csak végre a választottak ne hazudjanak, ne uszítsanak, és ne lopjanak a közösből. Lássam, hogy vége az uram-bátyám világnak és végre a tehetség, a kreativitás, a verseny a siker kulcsa. Nem sorolom. A Megáll az idő című film híres kezdő- és tételmondatát ugyanis nem lemondóan, hanem örömmel küldözgettem tegnap éjszaka: „Jó, hát akkor itt fogunk élni”.

És pátoszos pillanatomban szeretném megosztani a tegnapi nap legszebb, legfelemelőbb élményét is. Ahol szavaztam, a választási bizottságban ült egy talán éppen csak 18 éves fiatalember. Egy fiatalember, aki koránál fogva nem emlékezhetett másfajta rendszerre, még nem élhetett valódi demokráciában. Egy nagyszerű középiskolás diák, aki a tanulás, a bulizás, a játék mellett/helyett vállalta, hogy felkészül a demokrácia őrzésére, aki vasárnap hajnalban felkelt és minden bizonnyal valamikor késő éjjel feküdt le azért, hogy én, mi szavazhassunk, a szavazatunkkal pedig ne bűvészkedhessenek. Egy nagyszerű, szolnoki első választó, aki talán már nyiladozó értelemmel nézhette végig pár éve, ahogy tanárai egy része inkább felmondott, mert az oktatás lezüllesztésével megbízott rendőrminiszter a szemükre vetette, amikor tiltakozni mertek, hogy „nem nevelnek hazaszeretetre”. Az a magas, szőke, mosolygós fiatalember jelentette és jelenti számomra a holnapok reményét.

Hogy végre nem Mohácsot emlegetjük, hanem mondjuk, Pákozdot! Mert nekem nem Mohács kell, hanem olyan Pákozd, aminek sikerét végig tudjuk vinni, amiről elhisszük, hogy megcsináltuk, és van még benne több eredmény, nem kell, nem szabad megállnunk. Mondhatnám, hogy a régen várt megbékélés jegyében megértem azokat, akik most Mohácsot kiáltanak, de nem akarok hazudni. Az elmúlt 16 év nem egy embertől, nem néhány minisztertől és oligarchától lett olyan, amiből tegnapra sokaknak elege lett, a rendszer működtetésében sokan benne voltak. Helyben is. Esküszöm, nekem sokkal könnyebben menne a megbékélés, ha a hazugság, az uszítás helyi élharcosai már ma nekiállnának saját kezűleg a plakátjaikat eltüntetni a mi szép városunkból, ha még a héten bejelentenék, hogy meghajolnak a választói akarat előtt, és nem fekszenek tovább keresztbe a város fejlődésének. Új lapot kellene nyitni a szolnoki Kossuth téren is. Hogy valami új Szolnokon is elkezdődhessen!