Valahol megértem azt a fiatalembert, aki éjjel kettőkor, Szolnok belvárosában, a viszonylag szűk utcák egyikén úgy látja jónak, hogy menő lehúzott ablakú kocsiban aktuális slágert hallgatni. Az autó az övé, a tuc-tuc sláger az ő szórakoztatására is készült, az utca azé a közösségé, aminek maga is a része, a meghódítandó csajnak meg legalább a hangerővel virítani kell valami nagyot. Ki se száll a kocsiból, nem bánt ő senkit. Zenét hallgatni pedig csak szabad. Főleg, hogy az egyik jó szám után, jön a másik. Az emeletes házak sötét ablakaiban megjelenő alakok az utcáról úgysem látszanak, meg talán azért is ugrottak ki a környéken élők az ágyukból, hogy újabb jó zenéket követeljenek. Ezen nem múljon. A második szám után jön a harmadik, ami az előzőeknél is jobb, érdemes kicsit növelni a volumét.
Buli idő. Nemcsak az ablakok tárulnak ki ilyenkor, hanem az emberek szíve is, akik semmi egyebet nem szeretnének, mint összeolvadni azokkal, akik ebben a szomorú és rosszkedvű országban végre jól érzik magukat.
Mert mondjuk éppen az éjszaka közepén történt velük valami olyan fantasztikus, amit azonnal bele kell üvölteni egy telefonba. Üvölteni, hisz a felhívott ismerős messze van, a hangnak tehát valahogy el is kell jutnia hozzá. És érdemes tudnia, hogy a fejhangon sipítozó tini lány bődületes szexuális kaland részese volt az imént, aminek verbális ecsetelése a 18-as karikát is kiverné a legprimitívebb kereskedelmi csatornán. Ó micsoda gazdag is a mi nyelvünk! És hát kinek mi köze ahhoz, ha valaki boldog és az utcán, ami mindenkié, saját képességei szerint ad hangot ennek. Jobb lenne a prüdéria és a szólásszabadság korlátozása?
És Kodály meg Bartók is milyen boldog lenne, amikor az éjszaka közepén azt hallhatnák, hogy milyen sokan próbálkoznak a magyar zenei kincs önálló értelmezésével és bemutatásával. A zene mindenkié. Azt semmiféle hatalom el nem veheti a nép egyszerű gyermekeitől. Egyébként is kevés izgalmasabb művészeti vállalkozást lehet elképzelni, mint amikor két öklendezés és egyéb testnedvürítés közé klasszikus slágereket próbál elhelyezni az önjelölt énekművész.
Aki lehet, hogy épp valamelyik városi buliról tart hazafelé. Mert abból a belvárosban mindig akad. Olyan is, amelyik hosszú távon, minőségre utazik, és pontosan tudja, hogy éjfél előtt ildomos lekapcsolni a hangosítást. Meg persze olyan is, ahol évente egyszer színpadra engedik az amatőr húrfűrészelőket, akik annyira jól nyomják a nótákat, hogy azt még éjjel kettőkor is érdemes mindenkinek hallania. Nem is lehet ebbe belekötni, hiszen a lelkes amatőrök, a saját szabadidejüket adták a városnak egy jó buliért. Nem magukért, értünk fáradtak. Nehogy már évente egyszer ne lehessen akár hajnalig is nyomni igénytelenül a taktusokat.
A megértés. Az hiányzik a belvárosban élőkből. Akikben a lustaság és a tunyaság teng túl. Mert milyen dolog már az éjszaka közepén aludni meg pihenni. Frászt. Mindenki tárja ki a szívét, hogy az igénytelen bulizók befészkelhessék oda magukat! Mert mi értelme lenne bosszankodni, hánykolódni az ágyba? Semmi. Hisz az ilyesmi ellen úgy sem lehet tenni. Persze, majd kijön a rendőrség, mert valaki hangosan hallgatja a zenét. Megtépi magát egy önkormányzati képviselő, mert vasárnap hajnalra ismét trágyadomb a belváros. Ugyan!
Inkább élvezzük a sok kis éji zenét!