2025.08.27. (szerda)

Korai figyelmeztetés

Korai figyelmeztetés

Dátum:

Versek? Napló? Kordokumentum? Vagy visszaigazolás, hogy annak idején nem bolondultunk meg, hisz másoknak is voltak hasonló gondolataik? Jenei Gyula az első karantén idején kezdte írni "feljegyzéseit", majd a második "előestéjén" rendezték Verebes György rajzaival közös kötetbe.

Amennyire rögzült a vírus miatti bezárkózás első napja – gondolom, mindenkiben -, annyira nincs meg, hogy késő tavasszal vagy kora nyáron miként ért véget. (Csak kérdezném, hogy mások is így vannak ezzel?) Arra viszont határozottan emlékszem, hogy megfogadtam, nem akarok többet a karanténról írni. Elegem lett belőle, és úgy éreztem, ha beszélünk róla, akkor győzelmet aratott fölöttünk. (Lehet, hogy ez hülyeség. De az sem kizárt, hogy csak így akartam megvédeni sérült lelkemet.) Tavaly november hetedike óta kerültem is a témát. A karácsony előtt, az Eső könyvek sorozatban megjelent Légszomj, Jenei Gyula verseivel és Verebes György rajzaival azonban megtörte az elhatározásomat. Felkavart.

Korábban nem mertem volna előhozakodni azzal, hogy nekem már tavasszal is az első világháború jutott eszembe erről az egész koronavírus járványról meg helyzetről. Ami a hosszú békeévek után először lázba hozta az akkoriakat: falták a híreket, minden érdekelte őket, részesei akartak lenni a dicső küzdelmeknek, miközben még alig voltak veszteségek. Aztán, amikor már szinte a fejük mellett repesztettek a gránátok, ürültek ki a kamrák és teltek meg a kórházak, hétköznapivá, megszokottá silányultak az események. Elmúlt az újdonság, az lett az akkoriak élete. Mint nekünk a vírus második hulláma, amihez teljesen máshogyan viszonyulunk, mint a tavaszihoz. Jenei Gyula és Verebes György közös könyvét olvasva megnyugodtam, nemcsak én vagyok a furcsa. Avagy más olvasatban, nem egyedül vagyok a furcsa, amikor máshogy gondolok a halálra, a saját elmúlásomra, a hírekre, a közösségi médiára. Megdöbbentő, ugyanakkor megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül. Talán ezért is van szükség a művészetekre, a gondolataikat közölni merészkedőkre.

Persze, kicsit elbizonytalanodom, hogy nem volt-e még túl korai ez a vallomás. A Légszomj kapcsán nem tudok szabadulni a hasonlattól, hogy olyan ennek a karantén-naplószerű verseskötetnek a 2020 karácsony előtti megjelenése, mint amikor egy celeb halála után pár nappal már piacra dobnak róla egy könyvet. Hiszen a piac, a halványuló emlékezet veszélye ezt követeli. Ki tudja, hónapok, évek múlva lesz-e még az ilyesmire vevő? Vagy mi van, ha valaki kijön egy alaposabb, jobb munkával a témában? A Légszomj utolsó bejegyzése a 237. napon, 2020. november 2-án született, gondolom, a nyomdába adás előtti pillanatokban. Amikor talán még csak sejteni lehetett, hogy már tombol a második hullám, jön a következő bezárkózás, és majd már meg sem lepődünk azon, ha egyetlen napon többen halnak meg a covid-19 miatt, mint tavasszal összesen.

Mégis jó volt végigolvasni. Talán azért, mert kicsit elhinti, hogy már túl vagyunk rajta, és úgy beszélhetjük ki magunkból az egészet, mint amikor valami hirtelen és megúszott havária helyzet elmúltával a vég nélküli csacsogással engedjük ki a feltorlódott feszültséget. Jó olykor belefeledkezni, hogy az elmaradó kézfogások, az elhatalmasodó hipochondria, az egymásnak ellentmondó hírek közötti dühöngés, a napokat egyformává változtató bezártság, a vírushelyzet utáni jobbá váló világ hamis lózungja, az online teret elárasztó karantén videók csömöre a múlt. És persze ugyanennyire fájdalmas, amikor Jenei profin felépített naplóverseiben ott lappang a tökön rúgás. A csavar, ami ráébreszt, hogy ami rossz volt, nem múlt el, csak megszokott lett. Talán mégis azért volt érdemes ezzel ilyen gyorsan kijönni, hogy figyelmeztessen, ne felejtsünk, ne fásuljunk bele.

Miközben olvastam ezt a huszonkilenc, hosszabb-rövideb bejegyzést (van köztük egy soros és háromoldalas), azon kaptam magam, hogy játszunk, a szövegek meg én. Melyik ismert versből csempészett be egy utalást, egy eredeti vagy átalakított sort a szerző? Hol vannak azok a helyek, amelyek visszaköszönnek a soraiban? Vajon kire gondolhatott, amikor valakinek a konkrét dátumhoz köthető haláláról mesél? Ismertem? És milyen jó, hogy nem izzadságszagúan kortársak ezek a szövegek attól, hogy az üzenőfal, ímél meg hasonló modern kütyük beleszivárogtak.

Újra átlapozom, nézegetem Verebes György jellegzetes, mégis a naplóversekhez passzoló rajzait, és azon agyalok, hogy ha majd évtizedek múlva meg akarjuk idézni ezeket a fura hónapokat, vajon lesz ebből a kötetből elővehető bejegyzés egy megemlékezéshez? Talán a tizenharmadik nap, a március 23-ához rendelt ilyen lehet.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Valami elkezdődött

El kellene dönteni, hogy mit akarunk kezdeni a 950 éves Szolnok évfordulóval. Egy igazi szolnoki örömünnep, kreatív kavalkád, a várost évtizedekre meghatározó program lesz belőle, vagy egy közintézmények által, fizetésért szervezett, letudott, lejelentett, kipipált dolog. Az indulás már kétséges.

Benne vagyunk a színházban

Mindenki szerelmes és mindenki boldogtalan. Gyönyörűen beszélnek és minden jól hallható. Mintha nemcsak három vendég játszana a darabban. A szokatlan helyen lévő színpadon kívül az egész terem játéktér. Székely Kriszta szolnoki Sirályát nem lehet csak nézni. Részévé válunk.

Újra moziban

Fél éve voltam utoljára moziban. Szóval mindegy volt, hogy mit játszanak a Tisza moziban május elsején, tulajdonképpen bármire beültem volna. Az Amíg a lagzi el nem választ című spanyol romantikus vígjáték azért meghaladta a "bármi" kategóriát, mégis más miatt lesz örökre emlékezetes.

Ahol jó szolnokinak lenni

Ha néha kételkednének abban, hogy szolnokinak lenni jó, vagy van mire büszkének lenni a városban, akkor keressék fel a Damjanich Múzeumban végre megújult Szolnoki Képtárat, engedjenek a színek csábításának, és élvezzék azt a gazdagságot, amit a Művésztelepünk teremt.