A város egyik legforgalmasabb helye az Ady Endre utat és a Barosst összekötő Hild tér. Hétköznapokon a buszpályaudvar, a környező üzletek, kávéházak és a művelődési ház, na meg a szolnoki iskolák miatt van itt tömeg. Most meg? A kijárási korlátozás első napján, szombaton délután olyan volt az egész, mintha Szolnokon nem élnének emberek. Persze tudom, csak azért, hogy még sokáig, sokan élhessenek. Lehetne az is a kép címe, hogy „Fegyelmezett Szolnok”.
Vaknak kell lennie annak, aki nem veszi észre a tájékoztatást. Minden szabad reklámfelületen ott vannak a plakátok. Ami egyrészt jó, másrészt fáj, mert a felszabaduló hirdetési felületek azt jelzik, piaci alapon nem tölthetők meg, lassul a gazdaság. De minden érmének két oldala van. Talán nem is baj, ha az utcakép is figyelmeztet: nemcsak egy járvánnyal, de gazdasági nehézségekkel is szembe kell néznünk. Ne kergessünk illúziókat! Itt meg lehetne az a cím: „Többször is elmondom, hogy mindenki megértse”.
Dúdoljunk Máté Pétert? „Tető nélkül apró házad mondd, mit ér/A legszebb híd a folyó nélkül mondd, mit ér/És a tűz a meleg nélkül/És a lány a fiú nélkül…” És a játszótér gyerek nélkül? A játszótéri pad aggódó szülők nélkül? És a homokozó elvesztett lapát nélkül? A csúszda a térd lehorzsolása nélkül? És ez a kép cím nélkül: „Mondd, mondd, mondd, mondd mit ér”)
Nagyon remélem, eljön az az idő, amikor az ezeket a heteket, hónapokat megélők majd úgy mesélhetnek minderről, hogy a fiatalabb hallgatóság elkerekedett szemekkel hitetlenkedik. Mi, hogy nem lehetett csak úgy bemenni a boltba? Nem akkor vásároltatok, amikor akartatok? Volt ahol nem is annyit és úgy, ahogy tetszett? Felrémlenek nagyanyáim hihetetlennek tűnő történetei az ötvenes-hatvanas évekből. Cím? „Üzen a múlt. Üzen a jövőnek”.
Biztos, mindenkinek más hiányzik. Van, akinek a kocsmák, kávéházak, éttermek közössége. Másnak a zsúfolt utazások zavarossága. Vagy csak az, hogy történjen valami, valakihez szólni lehessen, ne ugyanolyanok legyenek a napok. Nekem a kultúra. Mert persze lehet olvasni, filmet nézni meg zenét hallgatni, de szerintem nincs jobb annál, mint amikor érzed magad körül, hogy a többiek ugyanarra hogyan reagálnak. Nekem tetszik a színház, neki nem. Ő érti a filmes poént, és nem. Valaki percekre ott ragad egy tárgy előtt, én észre se veszem. Nem, hogy elképzelhetetlennek tűnt ezek időleges elvesztése, de mint lehetőség se merült fel soha. Mi legyen a képek címe? „A jövőbe vetett hit”.
Félre ne értsenek! Nem kinevetni akarom ezeket a feliratokat. Főleg, hogy idővel ezek lesznek a gyűjtemény legfontosabb darabjai. Az egyetlen példányban, olykor kézzel készülő, néha furán megfogalmazott, házi gyártású plakátok. Amiken ugyanaz a lényeg, mint a profi hirdetéseken, csak valahogy sokkal személyesebbek. Mert olyan kocsmák zárnak be vagy csökkentik a nyitva tartásukat, amelyek talán csak szenteste nem fogadnak vendégeket. A személyes emlékezetben ez is ott marad. Ezért itt legyen az a képaláírás: „Személyes történetek”.
Lesz majd egyszer ezeknek a napoknak is kiállítása, talán múzeuma, sőt terjedelmes könyvtára is, ahol nemcsak az egészségügyi, de a gazdasági, társadalmi, szociológiai, sőt talán a néprajzi vonatkozásait is megmutatják majd. És csak bízhatunk benne, hogy ha egyszer mondjuk, megnyílik a szolnoki Koronavírus kiállítóhely, akkor arra soha nem kell kitenni egy olyan feliratot, mint ami a címlapfotón meg a Légoltalmi kiállítóhelyen is látható. Cím? „Az oltalom is zárva”.
Ez a vírus olyan, mint „Gyergyón a medve/nem játék”. Olykor szellőztessék az agyukat is, mert az talán segít. Egy mosoly vagy egy hosszú, hangos nevetés. Vagy dúdoljanak, mint Albert a Tizedes meg a többiekben: „egyszer elmúlik, egyszer minden véget ér”. Egyszer majd elkezdünk rá különböző módon emlékezni. De addig maradjanak otthon, vigyázzanak egymásra, tartsanak ki! Ha meg nagyon unatkoznak, nézzenek be ide, hátha pár perc szórakozást nyújthatok, mint ahogy ezekkel a képekkel is ez volt a legfőbb célom. A két cím: „Változó világ” és „Megmozdult világ”.
