Ha nem éppen egy újabb vészhelyzet elhárítása lenne a közös feladat, akkor minden bizonnyal ennél az emléktáblánál is lett volna koszorúzás. Meg előtte talán kicsit helyre is állítják a Városháza falán a 2000-es nagy árvíz elleni védekezés valamennyi résztvevőjének emléket állító táblát.

Vannak a szolnokiságnak olyan pillanatai, amelyek az akkor itt élők emlékezetében közös pontként mindörökre megmaradnak. Számomra ilyen az orosz laktanyában 1986-ban történt robbanás, a következő év eleji hó helyzet, az Olaj 1991-es bajnoki címe, illetve a 2000-es nagy árvíz. Árvíz volt előtte is – például 1999-ben is 974 centin tetőzött a Tisza -, de annyira látványos, érzékelhető, már-már kézzelfogható, mint a 2000. áprilisi, talán sem előtt, sem azóta. Költői túlzás, hogy tulajdonképpen víz alatt volt a város, de tény, hogy a megáradt Tisza vízszintje magasabban volt, mint Szolnok jelentős részén az utcák szintje.

Aki emlékezhet abból a 31 napból, amíg a védekezés tartott, bármire, az biztos, hogy személyes történeteket tud mesélni. Számomra máig hátborzongató élmény a vízzel körülvett Tiszaligetből tudósítani, ahol „a víz szintje alatt” különböző üzemek dolgozó pakolták a homokzsákokat, és végig úgy járkáltunk ott, hogy figyelmeztettek: bármikor előfordulhat, hogy szaladni kell. De felejthetetlen a Tisza-parti sétány, ahol a mellvéd korlátja fölött hömpölygött a víz, és lényegében fólia és homokzsákok, meg a jószerencse védte Szolnok belvárosát. A Debreceni út fölött megmozdult gát már csak a nevezetes éjszaka elmesélt történeteiben van meg nekem, de a vascölöpök leverésére, meg a gáton futó régi 4-es út hosszú ideig tartó lezárására jól emlékszem. Ahogy a katasztrófa-turistáskodásomra is, mert egyszerűen nem lehetett kihagyni a torkolatnál a szinte a hidak alját nyaldosó „tengert”, vagy a vasúti Zagyva-hidat „lehorgonyzó”, kővel megrakott vasúti kocsik látványát.

Tudom, ha a koronavírus miatt nem lennénk lakásfogságra ítélve, akkor idén, a nagy árvíz huszadik évfordulóján többféle megemlékezés is lett volna. Így azonban nem marad más, mint a Városháza falára 2001-ben elhelyezett emléktábla beillesztése a blogSzolnok szoborparkjába. Úgy is, mint az a közterületi emlékhely, amely a legtöbb, ma is élő szolnokinak állít emléket, hiszen szerintem nem volt akkor a 75 ezres városban olyan, aki legalább egyszer, valami módon ne segített volna. Talán ezért is sikerülhetett, és így egy aprócska emléktábla is elég a megemlékezésre, hiszen a nagyobb bajt, a súlyosabb veszteségeket elkerülte a város.

Aki emlékezni szeretne arra a 2000-es nagy vízre, annak a Városháza házasságkötő terem felőli oldalán lévő táblán kívül érdemes a Tiszaparti sétányt is megnéznie, és a Református templom mögött a régi támfalnál megpróbálni felidézni, mekkora is lehetett az a bizonyos 1041 centin tetőző árvíz. Igazán ott lehet érzékelni, mennyivel a fejünk fölött hömpölygött a Tisza, ami – miként az új támfal folyó felöli oldalán olvasható – az elmúlt évszázadokban legalább annyiszor állította próba elé Szolnokot, mint a tűzvészek és a pestisjárványok.

És mindig Szolnok nyert. A Városháza falán lévő tábláról mostanában mindig ez jut eszembe.