2025.08.27. (szerda)

Kultúránk kihűlő terei

Kultúránk kihűlő terei

Dátum:

Úgy tűnik, a szolnoki kulturális intézmények sem ússzák meg az elszálló rezsi okozta időszakos és részleges bezárást. A covid miatti leállással kezdődött pusztítás folytatódhat, ha csak a számlák miatt bezárunk, és nem gondoljuk át, mit nyithatnánk ki. Így nemhogy EKF, de EK-falu sem leszünk.

A sok feldolgozatlan traumánk közül most lenne itt az ideje kibeszélni, hogy a covid miatti, elsősorban a kulturális tereket ért korlátozások milyen hatással voltak és lesznek ránk meg a felnövekvő generációkra. Mert például Szolnokon is leérettségizett idén nyáron egy olyan korosztály – és mögöttük jön még legalább egy -, amelyiknek a középiskolás évei jórészt úgy teltek el, hogy a városban lényegében nem volt alkalmuk belépőjegyes rockkoncertet látogatni. Mondhatják: na és? Csakhogy kutatások bizonyítják, hogy a legfogékonyabb korban kimaradt kulturális élmények nehezen pótolhatók, azaz, akiknek csak az ingyenes hakni jutott, az nagy valószínűséggel soha életében nem fog minőségi koncertért pénzt adni. Se Szolnokon, se máshol. Egyben azt sem tanulja meg, hogyan kell koncertre járni, a koncerten viselkedni, nem fogja érteni és tisztelni azt, ami az ő szórakoztatására nagyon sok ember munkájaként létrejön.

De beszélhetünk a moziról is. Mert persze a covid miatti mozizást „remekül pótolták” a különböző netes szolgáltatók, ahol egy mozijegy áráért egész hónapban lehet filmeket nézni. Egyedül vagy kis közösségben, apró, a vizualitás és a hang varázsát elnyelő eszközökön. És lehet e-színházba is járni, magyarul a kanapén melegítőben elterülve, valami nasit majszolgatva, közben tíz másik dologra figyelve egy operatőr, egy adásrendező és egy vágó szemén keresztül, a többi néző reakcióit, a színpad illatát kizárva színdarabokat nézni. Meg persze a kiállításokat is lehet pótolni a könyvektől kezdve egészen a reprint posztereken át a VR szemüveges túrákig sok mindennel. Csak éppen a közönség okozta közösséget, az oda- és visszaút varázsát, az egyéni befogadás és gondolkodás kényszerét nem lehet elektronikusan előállítani. Amit a covid 1-2 éve szerintem már bizonyított.

És most valami hasonló elé nézünk azzal, hogy az elszabaduló rezsiáraknak először a kulturális intézmények esnek áldozatául. Mert persze ezek hiánya sokkal kevésbé politikai népszerűség romboló, mintha a szemétszállításból, az utcák tisztításából, a közműhálózat javításából vennének vissza. Száz emberből kilencvenkilenc arra a kérdésre, hogy utcai közvilágítás vagy könyvtár azt válaszolná: inkább a lámpa, mint a sötétség. Az az egy meg úgyis hiába mondaná, hogy a rövid távú sötétségnél sokkal károsabb lesz az a hosszú távú, amit a könyvtár, a színház, a múzeum, a mozi, a sportlétesítmények hiánya fog okozni. Merthogy a kultúrafogyasztás meg- és felvilágosít.

Persze értem én, hogy a kulturális szolgáltatások csak viszik a közös pénzt. Ugyanakkor tényleg nem tudom elfogadni, hogy a kultúra helyett miért nem az állam- és közigazgatáson kezdünk spórolni. Biztos, hogy szükségünk van ennyi hivatalnokra, tisztségviselőre, jól fizetett képviselőre? Biztos, hogy a covid által kialakított otthoni munkavégzés közepette fenn kell tartanunk ekkora hivatalokat, irodaházakat? Azt nem mondom, hogy az egyébként mellékállású képviselőink a tiszteletdíjuk egy részét feláldozhatnák a kultúra oltárán, mert nem akarok se más pénztárcájába turkálni, se demagóg lenni.

Azt azonban komolyan gondolom, hogy ha már a kultúra tereit a rezsi miatt bezárjuk, akkor igazán megnyithatnánk a kultúrának például a közigazgatás tereit. Mert például a megyeháza vagy a városháza dísztermei, folyosói, tárgyalótermei kiválóak lennének különböző kulturális programok lebonyolítására, fedél nélkül maradó csoportok befogadására. Akár a nap 24 órájában, hiszen ezeket az épületeket úgyis őrzik, fűtik, világítják, karbantartják. De felvetném az oktatási intézmények ilyen célú megnyitását is, hiszen a legtöbb iskola késő délutántól és hétvégén üresen áll, miközben a közműveket nem kapcsolják ki. Nem vagyok teljesen hülye, tudom, hogy ezek átgondolást, szervezést igényelnének, de eredménnyel is járnának. Kényszerből elvégeznénk azt a racionalizálást, amit évtizedek óta elsumákolunk.

Legalább titokban tegyük a szívünkre a kezünket, és ismerjük már be, hogy csak építkeztünk, építkeztünk és építkeztünk, de a gazdaságos üzemeltetés, netán a nehéz időkre való felkészülés fel sem merült eddig. És csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy sem a Művésztelep látogatóközpontja, sem a Tiszaligeti strand nem készült el időre, így ennyivel is kevesebb intézményt kell időszakosan és részlegesen bezárnunk. Holott tanulhatnánk is. Elengedhetnénk a híres magyar kreativitásunkat is. Lehetnénk „marslakók”. Hátha ki tudnánk valamit találni, amivel megállíthatnánk a saját kultúránk hibernálását.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Idén is lesz mire emlékezni Szolnokon

Az első világháború végének centenáriumán kívül is lesz mire emlékeznünk 2018-ban, Szolnokon is. A kevés kerek évforduló mellett Kossuth szolnoki beszédére, a Megyeháza átadására, a TOMI mosópor születésére vagy netán a helyi, kereskedelmi rádiózás indulására lesz érdemes visszatekinteni.

De november 7-én…?

Szeretnénk elfelejteni ezt a napot, amit utoljára 28 éve ünnepeltettek meg velünk rendesen. Szolnokon is. Mert itt is lengett a vörös zászló, osztották a jutalmakat, avattak és zengett az internacionálé meg a szovjet himnusz. Akkor senki nem gondolta, hogy egy-két év, és inkább nem is beszélünk róla.

A jövőnk napja

Történelmi dátumaink közül a május 9-ével se tudunk mit kezdeni. Európában 1945-ben ezen a napon hallgattak el a fegyverek. Öt évvel később pedig Robert Schuman javaslatot tett az Európai Uniót megalapozó szervezet létrehozására. A mi jövőnk a Béke és Európa első napjain indult.

Lelakatoltak

Alig egy hónapja írtam arról, hogy a Tiszavirág híd korlátján sorra jelennek meg a szerelmesek lakatjai, nem törődve azzal, hogy a városvezetés még csak gondolkodik a lakatok helyén. Akkor kizártnak tartottam, hogy a lakatokhoz valaki hozzá merjen nyúlni.