Már az Akikért a zene szól című kiállítás megnyitójának körülményei is igazolták a László Béla-jelenség létezését. Odakint ugyan csak 27-28 fok volt, de a csupa üveg – a Nap által egy hete ezerrel fűtött – palota sarkában rendezett megnyitón kettő (2!) darab, talán már kínai boltban sem kapható ventilátor próbálta elviselhetővé tenni a hőmérsékletet. De tudható volt, hogy ez a szent őrült (u. a.: a jelenség névadója), aki nélkül talán már alig emlékezne valaki a szolnoki könnyűzene helyben igenis fontos alakjaira, akkor is megrendezi ezt a kiállítást (is), ha délben, 40 fokban, az épület tetején kap csak helyet. Tehát teljesen felesleges átgondolni, hogy máshol, más időpontban legyen a megnyitó, netán megpróbálni kitalálni, miként lehetne lehűteni az épületet, vagy éppen ezt a részét. (Van még néhány üvegpalota a világon!)
„Ha annyira akarja, csinálja!”, „Neki fontos, nem nekünk.”, „Nekünk ne adjon munkát!” – ezek fontos tételmondatok a László Béla-jelenséggel létrejövő történesekhez. Legyen nálunk egy kiállítás, de ha június végén a kiállító úgy gondolja, hogy némi víz vagy netán pár pogácsa is illene a megnyitóra, akkor majd fogja magát és szépen beszerzi. Elhozza. Kirakja. Merthát a László Béla-jelenségben az is fontos, hogy a szent őrültek úgyis megoldanak mindent, nem kell őket összezavarni segítséggel. Pont elég, ha az általuk teremtett értékekről majd mindenki sikerként, saját programként, elszámolt látogatóként beszélhet, vagy ünnepelhetjük a helyi civil tenni akarást, a szolnokiakban szunnyadó tettvágyat és tehetséget. Jó ideje nincs már ebben semmi furcsa, hiszen az országban így és ezért működik az egészségügy és az oktatás, a vasút meg csak azért nem, mert a villanymozdonyokban nem lehet szenet lapátolni.
A László Béla-jelenség mindenkinek jó. Egy darabig. Sokan mondhatják, hogy megcsináltuk. Sokan mutogathatják, hogy megcsináltuk. Sokan örülhetnek, mert valaki, valahogy valóban megcsinálta, tehát van, létezik, élvezhető. Ingyen. Vagy közel nulla forintból. Csakhogy a László Béla-jelenségekben benne van az a veszély is, hogy egyszer a László Bélák beleunnak, belefáradnak, bepipulnak és feladják. (Lehet, hogy a László Béla-jelenségekhez egy mutatót is társítani kellene, ami rávilágít, hogy az általuk létrehozott történések hány év alatt halnak el a feladás, a belefásulás miatt.) Akkor pedig valamivel mindannyian szegényebbek leszünk. És, aztán sok mindent mindannyian el fogunk felejteni. Így majd sokkal, de sokkal kevesebbek leszünk, még akkor is, ha elsőre ezt nem érezzük.
Egy városnak tudnia kellene, hogy mi a fontos. De egy város csak úgy tudhatja, hogy mi a fontos, ha a városvezetést a városlakók felhatalmazásából vállaló városvezetők is tudják, függetlenül a színüktől és a rangjuktól, hiszen nem ezek, hanem a város és a lakói számítanak. Mert, ha ők tudják, akkor a városvezetésben résztvevő, valamilyen módon a városlakók adóiból dolgozók is tudják, hogy merre van az előre, és nem a maguk kénye-kedve szerint bolyonganak és égetik a közös pénzt és időt. Szóval ezeknek az embereknek – nem kevesen vannak -, nemcsak tudniuk kellene, mi a fontos, hanem erről szót is kellene érteniük, és aztán segíteniük. Például a szent őrülteknek, a László Béla-féléknek, akik a várost többé teszik, mint különböző helyrajzi számon álló kőtömbök.
Persze a László Béla-jelenségnek van még egy fontos szabálya. Ha kihuny, és valami nincs tovább, akkor már teljesen mindegy, hogy ki tehet róla, ki mit tett vagy nem tett, és ki mit mond vagy gondolt. A László Béla-jelenségek véglegesen elvesznek, ugyanis nem kötelező feladatok, hanem azok a pluszok, amiktől jó például szolnokinak lenni. Ahogy az Akikért a zene szól kiállításon átizzadt pólóban is megható és jó a régi és kevésbé régi szolnoki zenészeket megidézni. Mert pont ilyen sehol máshol nincs.
