Azt sejtettem, hogy a magyar történelem leghosszabb szabadságharcát, ráadásul az azt lezáró békét lehetetlen a megyei múzeum időszaki kiállításokra fenntartott helyiségeiben bemutatni. Nem is számítottam arra, hogy egy alapos, a Rákóczi-szabadságharc történelmi vagy korabeli bel- és külpolitikai hátterét, társadalomtörténetét bemutató kiállítást kapok majd 260 forintért. Azt hittem, a nyolc év egy szeletét vagy egy bizonyos nézőpontból való megvilágítva tárják majd elmém.
A kiállításon töltött egy óra után azonban be kellett látnom, hogy a megyei múzeum június 8-ig nyitva tartó kiállítására nem szabad felkészületlenül elmenni. A látogató akkor jár el helyesen, ha a tárlat címéből sejthető témából először odahaza gondosan felkészül. Vagy – sajnos csak utólag jöttem erre rá – előzetesen megvásárolja a kiállítás katalógusát, és azt alaposan átnézi. Ezek nélkül ugyanis csak sok, nagyon szép, és értékes régi tárgyat lát a múzeumban.
Nem tudok szabadulni a kérdéstől, hogy ez a kiállítás vajon miért jött létre? A megyei múzeumban halmozódott fel annyi anyag a témával kapcsolatban, hogy az már bemutatásért kiáltott? Vagy elviselhetetlenül régen foglalkozott a megyei intézmény Rákóczival? Netán, a szatmári béke évfordulóján uniós forrást lehetett szerezni egy ilyen kiállításra?
Gyanítom, hogy kérdéseimre nemlegesek a válaszok. Az elsőre azért, mert a tárlatot nézegetve alig találkozunk olyan tárgyakkal, amelyek a Damjanich Múzeumé, és a kiállítás a helyi – szolnoki vagy megyei – vonatkozásoknak sem szentel túl nagy teret. Azt sem gondolnám, hogy éppen Rákócziról beszélt volna a legrégebben a múzeum. És bevallom, ha volt is uniós pályázat, hát nem azért, hogy egy sikertelen szabadságharcot viszonylag kedvezően lezáró szerződésre emlékezzünk.
A kiállításhoz kapcsolódó, mind dolgozataiban, mind képanyagában, mind a szerkesztés minőségében színvonalas katalógust lapozgatva jöttem rá a megoldásra. Ez a kiállítás azért jöhetett létre, mert él Kecskeméten egy Máday Norbert nevű szenvedélyes műgyűjtő, aki az elmúlt évtizedekben egy fantasztikus magángyűjteményt hozott létre a Rákóczi-szabadságharcról. Gyanítom, hogy Máday úr számtalan olyan tárggyal és irattal rendelkezik, amelyek iránt a legtöbb hazai múzeum maximum sóvárogni tud. És a szolnoki kiállítás alapját, gerincét, vagy ha úgy tetszik, a bemutatott tárgyak döntő többségét is Máday Norberttől kölcsönözték.
A Máday-gyűjtemény szolnoki bemutatásáért csak hálásak lehetünk, sőt, azt kell mondanom, tömegeknek kellene a múzeum előtt sorban állni, hogy lássák Máday Norbert sziszifuszi munkával egybeterelt tárgyait.
A gond ott van, hogy a kiállítás úgy csinál, mintha egy egyébként átgondolt koncepcióhoz csak egy-két tárgyat kölcsönöztek volna magángyűjtőktől. A vitrinekben, a falakon még véletlenül sincs feltüntetve Máday Norbert neve. Első olvasatra diszkréten, utánagondolva, nevetségesen csak annyit írnak ki a tárgyak forrásául, hogy „magángyűjtemény”. A példaértékű katalógust lapozgatva – ahol a tárgyak forrása pontosan meg lett jelölve, ahol a tíz közölt dolgozatból ötöt önállóan vagy társszerzőként jegyez Máday úr – egyszerűen nem értem, hogy miért.
Miért nem lehet kiírni, hogy itt bizony a Rákóczi-szabadságharccal foglalkozó Máday-gyűjtemény látható? Miért kell úgy csinálni, mintha valami nagyon alapos kutatómunka, pedagógiai háttér, vagy múzeumi koncepció lenne a kiállítás mögött? Azokból a feliratokból, hogy „övcsat”, meg „sarkantyú”, a magányos bábukból vagy éppen a „Szövetségi rendszerek a spanyol örökösödési háborúban” című, magyarázat nélküli térképből kiderül, hogy nem így van.
Félreértés ne essék! Senkit nem szeretnék lebeszélni a Damjanich János Múzeum „… hazánknak szabadsága helyre állíttassék” című kiállításáról. Sőt! A katalógust – benne Bagi Gábor A Közép-Tiszavidék a Rákóczi-szabadságharc idején című, számomra az újdonság erejével ható, érthető és szórakoztató dolgozatával – pedig egyenesen kötelező olvasmánynak gondolom.