2025.08.27. (szerda)

Magukat éltetők

Magukat éltetők

Dátum:

A bemutató nem kezdődhet el, amíg az országgyűlési képviselő nem ért oda. A megnyitóról nem lesz tudósítás, ha azon nincs ott legalább egy polgármester vagy egy helyettes államtitkár. Az eseményeken nem a teljesítmény és a létrehozók, hanem a megjelenő politikusok fontosak.

Valami nagyon félresiklott ebben az országban és az ország részét képező Szolnokon is. Nézzék meg például a legutóbbi végzősök fájának az ültetésén készült felvételeket, és az arról szóló tudósításokat! Nem az érettségizők, a Szolnokról elballagó – és talán ide majd visszatérő – fiatalok a fontosak a sajtó számára, a politikus vagy politikusaspiránsok közösségi felületein sem, hanem ők maguk. Pózolnak ásóval, földkupaccal, facsemetével, távol tartva magukat az esemény lényegétől, a srácoktól, a srácok teljesítményétől. Egy idegen vagy egy külföldi számára úgy tűnhetne: nem a fiatalok, hanem ezek a helyi valakicskék a fontosak. És nem is tévednének.

A sor pedig folytatható. Országos jelentőségű eseményről ma már az országos sajtó tudomást se vesz, ha azon nem tűnik fel minimum egy helyettes államtitkár, aki természetesen nyilatkozhat, pózolhat és önmagát fényesítheti. Függetlenül attól, hogy az égvilágon semmi köze sincs az adott esemény létrehozásához, amit tud róla, azt a szervezők mondták el neki, beszédét meg a munkatársai írták meg, ugyancsak a szervezőktől bekért anyagok alapján. Mi mást is tehetnének a szervezők? Benne vannak ebben a közös „játékban”, hiszen, aki nem szerepel a médiában, az nincs, az lényegében nem csinált semmit, és ha így történik, akkor hamarosan nem is fog, legyen bármilyen fontos is, amit csinál. Amerikai filmet gyerekkel és kutyával lehet eladni, magyar kulturális eseményt a magyar médiában magyar politikussal.

A kiállítások megnyitói vagy a média teljes érdektelensége mellett múlnak el, vagy elsősorban a felbukkanó fontosságokról szólnak, és nem az alkotókról és az alkotásokról. A könyvbemutatók, civil kezdeményezések, helytörténeti programok pont annyira érdekesek a sajtó számára, mint ahány jelenleg még fontos embert meg tudnak mozgatni. Így ezek a kulturális események semmi egyéb célt nem szolgálnak, minthogy a politikusnak tűnő figurák hátterei legyenek. Mert mégiscsak hülyén nézne ki a nagy semmi előtt pózolni, magányos képeket megosztogatni. Népszerűbbnek, fontosabbnak, okosabbnak tűnik az ember, ha mindenféle kulturális eseményeken tűnik fel, azokon nyilatkozik, azokról posztol, azokon szakért, megmond, kinyilatkoztat.

Szolnok egyik országos rendezvényének gáláján nem az volt a fontos, hogy ott hányan léptek fel, milyen fantasztikus produkciókat mutattak be, hanem, hogy az államtitkárral ki tud barátságosabb közös képet készíteni. A város kulturális életében meghatározó vezetők közösségi oldalainak fotói alapján nem az esemény volt a lényeg, hanem a smúzolás. Mert nem azt akarjuk megmutatni, hogy még létezik a magyar kultúra, hanem azt, hogy ki milyen fontos ember, hiszen odaállhat az államtitkár mellé, aki a Szolnok tábla után már arra se fog emlékezni, hol volt, kikkel találkozott és azokkal mit csinált. A kultúra szereplői, szervezői feláldozták a magyar kultúrát a politikai kommunikáció oltárán. De azt is mondhatnám, hülyét csinálnak magukból, belőlünk és mindenkiből, aki még alkot ebben az országban. Nem a teljesítmény, a minőség a fontos, hanem a politikának nevezett torzulás.

Egy olyan országban szeretnék élni, ahol egy kiállítás legfontosabb szereplője a kiállító művész, a kiállítás kurátora, a kiállítást megtekintő közönség. Egy olyan országban szeretnék élni, ahol a rendezőktől kezdve az intézményvezetőkön át a sajtóig mindenki leszarhatja, hogy az éppen regnáló vagy hatalomra vágyó politikusok közül ki jelent meg egy kulturális eseményen. Egy olyan országban szeretnék élni, ahol választottjaink nem megnyitókról és önmagukról posztolnak, hanem a szimpla kultúrafogyasztásukról. Egy olyan országban szeretnék élni, ahol végre nem a politikusok hátsójától mért távolság dönt arról, a kultúrában mi fontos és mi nem. Egy olyan országban szeretnék élni, ahol mindezt nem a politikusok, hanem a választóik érik el. Mert, ahogy a régi mondás tartja: „amilyen a mosdó…”

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Egyszer véget ér

A múlt hét vagy csak hétvége szolnoki programjai alapján a helyismerettel nem rendelkező idegen akár azt is gondolhatná, hogy a minifesztiválok és a centrumtól távoli családi rendezvények városa vagyunk, csupa ingyenes, gyerekbarát, potya kaja-pia hely. A többség persze nem idegen.

Marad Kádár köpönyege

Beleszólhatunk az országunk dolgaiba, vagy nekünk csak elfogadni lehet, amit "fentről" mondanak? A demokráciához való viszonyunkról is képet fest az elmúlt év, ami szólhatott volna arról, hogy végre leveszi az ország Kádár köpönyegét, végre túllépünk önös, rövidtávú érdekeinken.

Vessenek meg, de örülök!

El vagyunk szokva attól, hogy olyasmiről beszéljünk, ami jó és tetszik. Ráadásul, ha a sajtó dicsér, az nekünk, magyaroknak mindig büdös. De nem érdekel. Szolnokon történt két olyan dolog az elmúlt hetekben, aminek akkor is örülök, ha megvetnek érte.

Ingyen? Helyettem? Ne!

Nem leszek demagóg, és nem fogok felállva tapsolni azoknak a híreknek, miszerint egyre több polgármester és képviselő mond le a tiszteletdíjáról, azaz intézi ingyen a közös ügyeket. Lassan az lesz a jó önkormányzati képviselő, aki semmiért teszi a dolgát. Miért hazudunk magunknak?