Nem tudom, mi vezérelte az elsőfilmes Kostyál Márkot a Kojot színészeinek kiválasztásában, az azonban egyértelmű, hogy magyar filmekből eddig nem ismerhető művészeinek hatalmas lehetőséget teremtett. Amivel kivétel nélkül éltek is.
A Kaposváron és a Pesti Magyar Színházban végzett főszereplő, Mészáros András elsőrangúan hozza a családja múltjába és jelenébe szinte beletébolyodó, saját helyét sem találó, késő harmincas srácot. A felvidéki Bocsárszky Attila, a ház építését apáskodóan irányító mester és kívülálló karakterében igazi magyar cowboy. Miként segédje, az egyébként Csíkszeredán játszó, e filmben szinte végig szótlan, ugyanakkor elképesztően karakteres Orbán Levente is. A főgonoszt alakító Kovács Frigyes – a délvidéki magyar színjátszás motorja – pedig parádés a bicskanyitogató újgazdag paraszt bőrében. Akinek fiát, az ugyancsak Erdélyből indult, de ma már a pesti Nemzetiben is játszó Mátray László formálja meg úgy, hogy vele kapcsolatban is csak azt kérdezhetjük: hol voltak a hazai filmvásznakról eddig ezek a remek színészek.
Akiknek Kostyál – mint forgatókönyvíró, rendező és operatőr – ezúttal egy látszólag végtelenül egyszerű szituációban teremt hatalmas játékteret. Mert az alap sztori csak annyi, hogy egy pesti bankárfiú valahol a vidéki Magyarországon megörökli nagyapja külterületen lévő telkét, elkótyavetyélés helyett pedig barátnőjével odaköltözik és építkezni kezd. Csak hát, az a telek kellene a helyi nagyvállalkozónak is, hogy a zsebében lévő polgármester és hivatal segítségével bombaüzletet kössön egy külföldi befektetővel. Ám a kiszorítósdi közben szép lassan kibontakozik három reménytelen, szikrázó és mégis valahol a szeretetről is szóló apa-fiú kapcsolat, két szerelem ugyanazon nő iránt, no és persze a kis magyar valóság. A félkatonai szervezetként működő polgárőrökkel, megvett rendőrökkel, megfélemlített hivatalnokokkal, és egy mai dúsgazdag, zsarnok földesúrral. Egyetlen egyértelmű rendszerkritikai megjegyzés nélkül. Ezeket ugyanis a nézőre hagyja a rendező.
A Kojotot persze nem szabad realista, dokumentarista alkotásként értelmezni. Ugyanis az olykor egészen durva verekedős jelenetek ütései a valóságban végzetesek lennének. Nagyjából olyanok, mint a klasszikus westernekben verekedései és pisztolypárbajai, ahol több tár ellövése és rengeteg pofon után is sértetlenek maradnak a legfontosabb szereplők. Azonban miként a vadnyugaton, úgy a vadkeleten is nélkülözhetetlenek ezek a kemény jelenetek a néző lelkének megdolgozásához. Egyetlen pillanatig se éreztem, hogy rossz helyen vagy feleslegesen csattantak volna a kegyetlenül kemény és véres pofonok.
Az elsőfilmes Kostyál alkotásával egyetlen bajom van: a 126 percnyi hosszúság. Mintha csak ez alapján fizettek volna bárkit is. És, ami pontosan betudható a magyar filmgyártás nagy betegségének, amikor alkotói filmek készülnek, és nem válnak el egymástól a különböző filmes szakmák. Így senki sincs, aki kellő hosszúságúra, és ezzel valóban feszesre és pörgősre vágja azt az anyagot, ami erre teljesen alkalmas lenne. Biztos vagyok benne, hogy a Kojot jóval nagyobb siker – később akár klasszikus – lenne, ha legalább 30 percet kivágna valaki belőle. No meg persze, ha egy amerikai filmhez mérhető reklámot kapna idehaza.
Bár ne legyek igazságtalan! Valami megmozdult. Legalábbis ezt mutatja, hogy miközben néhány éve egyedül üldögéltem vasárnap esténként a Tisza moziban magyar filmeken, immár sokadszor fordul elő, hogy harmad-fél házakkal megy az ilyen vetítés. Tehát nemcsak a filmesek, de talán a filmnézők oldaláról is van remény.