Nem csak falun, de külvárosban is töltöttem a gyerekkoromat – sőt dunántúli kisvárosban a vakációkat -, és sehol sem emlékszem kukára vagy kukásautóra. Hülyeséget se szeretnék beszélni, de úgy rémlik, ezek a dolgok valamikor a nyolcvanas években jelentek meg az életemben. Mégsem kell arra emlékeznem, hogy gyerekkoromban elöntött volna bennünket a szemét, vagy azzal küzdöttünk volna, mit, hogyan és hol dobjunk ki. (Az út szélén hagyás sem merült fel!) Valószínűleg azért, mert egyrészt jóval kevesebb egyszer használható dolgot, csomagolóanyagot és göngyöleget vásároltunk, másrészt, ha valamiben csak halványan felsejlett, hogy „majd jó lesz még valamire”, akkor azt nem lehetett kidobni, hanem őrizgetni, rakosgatni, kerülgetni kellett. Mindaddig, amíg valamire tényleg kellett. Persze azt sem tagadnám, hogy ne lettek volna dolgok, amiket négy évtized után dobtam ki, és vannak helyek, amik a mai napig tele vannak ilyen „majd jó lesz még valamire” tárgyakkal.
A szolnoki Damjanich Múzeum kiadásában megjelent „Újrahasznosítás a paraszti kultúrában és napjaink társadalmában” című kötet egyrészt ékesen bizonyítja, hogy a „majd jó lesz még valamire” attitűd nem csak nálunk élt, sőt messze nem a rendszerváltás előtti évtizedek megközelítése. Másrést a szerződ, Dr. Benedek Csaba arra is parádésan rámutat, hogy olyasmiből is lehet kutatási téma, ami másnak eszébe se jutna. Ő néprajzosként ugyanis hosszú ideje megfigyeli, gyűjti, és mint ez a könyv bizonyítja, rendszerezi az újrahasznosított tárgyi kultúránkat.
Nem kell itt túl bonyolult dolgokra gondolni! Én például éveken keresztül homokoztam traktor gumiban. Olykor pecáztam használt parafa dugóval, és óvtam az első autóm alvázán lévő emelőlyukat pezsgősdugóval. De szerintem nincs ember, aki ne sétált volna még rongyszőnyegen, ne vitt volna bárhová innivalót kiürült műanyagüvegben, és ne csodálkozott volna rá, mondjuk arra, mi mindent hoz ki egy ügyes mester egy tönkre ment mosógép még forgó motorjából. Hogy a kerti vízgyűjtő hordók, a trendi Singer varrógép állványok újjáéledéséről, esetleg az apró csavarok tárolására szolgáló dobozokról ne is beszéljünk. Amiket tudományos igényességgel is meg lehet figyelni.
És némi rutinnal, nem kevés fantáziával, meg pláne remek íráskészséggel mindebből szórakoztató könyvet is lehet írni. Miként tette ezt a Damjanich Múzeum néprajzosa, aki könyvében anyaguk szerint éppúgy csoportosítja az újrahasznosuló tárgyakat, mint típusuk szerint. Miközben egy percnyi kétséget nem hagy bennünk afelől, hogy az újrahasznosítás, a „majd jó lesz még valamire” nem valami kivesző, a néprajz által kutatandó terület. Hanem egy ma is élő, akár a képzőművészetben is visszaköszönő hozzáállás. Higgyék el, remekül fognak szórakozni, ha kézbe veszik ezt a rendszerező könyvet, mert egy picit a fejünkben, a bennünk felgyülemlő, talán eddig számba se vett újrahasznosított tárgyak között is rendet tesz.