2025.08.27. (szerda)

Marad Kádár köpönyege

Marad Kádár köpönyege

Dátum:

Beleszólhatunk az országunk dolgaiba, vagy nekünk csak elfogadni lehet, amit "fentről" mondanak? A demokráciához való viszonyunkról is képet fest az elmúlt év, ami szólhatott volna arról, hogy végre leveszi az ország Kádár köpönyegét, végre túllépünk önös, rövidtávú érdekeinken.

Az elmúlt év egyik kudarca, hogy nem álltak tömegek, szakmák és valamennyi érdekképviselet a pedagógusok, nem elsősorban a bérükről, sokkal inkább a magyar oktatás katasztrofális helyzetéről és az ország jövőjéről szóló megmozdulásai mellé. Ez pedig azt mutatja: minden szakma csak a saját „szemétdombjával” van elfoglalva. Mindenki csak addig lát, hogy „ő is kereshetne sokkal többet”. Lassan nyolcvan éve plántálódik és nevelődik a nézet, hogy „a tanárok nem is dolgoznak heti negyven órát, meg ott a rengeteg szünet”. Az elmúlt nyolcvan évben tanító pedagógusok hibája is lehet, hogy nem sikerült elültetni a magyar agyakban: megfelelő színvonalú oktatás nélkül nincs semmilyen szakma, semmilyen munkahely, semmiféle haladás. Mert tanár nélkül valóban nincs jövő. Ez az év társadalmi szinten mutatja vakságunkat, önzésünket és az előrelátás – pláne a hosszútávú gondolkodás – teljes hiányát.

Ugyanezt megközelíthetjük a szülők felől is. Merthogy a minimum 12, de több gyerek esetén akár 15-20 évig is a közoktatással napi szinten szimbiózisban élő szülőknek kellett volna az elmúlt évben a leghangosabban és mindenütt a tanárok és az elodázhatatlan oktatási reformok mellé állniuk. Nekik, és nem a jogaikban korlátozott pedagógusoknak kellett volna demonstrációkat szervezni, félrebeszélő politikusokat elzavarni. Ám mindenkit csak addig érdekel a közoktatás, amíg a gyerekei miatt közvetlenül érintett. Holott ez óriási tévedés. Az érintettség egész életünkben velünk marad. A ma rossz körülmények között, nem megfelelően oktatott srácok lesznek a következő negyven évben az orvosaink, ápolóink, rendőreink, bíróink, postásaink, kereskedőink, politikusaink. A ma fiatal szülői érdektelenségükkel a nyugdíjas éveik elkeserítő állapotainak ágyaznak meg. És legfeljebb majd akkor is elhiszik, hogy mások a hibásak, másokra kell mutogatni, miközben a „szar szar marad”.

Az elmúlt év kudarcai közé sorolhatjuk, hogy a politikai elitünk – pártállástól függetlenül – ismét megmutatta: alkalmatlan az ország felemelésére, választási ciklusokon átívelő vezetésére, irányítására. A jövőről maximum annyi víziójuk van, hogy 2024. Mert, ha ez nem így lenne, akkor a pedagógusok magányos megmozdulásaira nem kétféle válasz – egy kormánypárti és egy ellenzéki – született volna: egyik oldalon a cinikus hallgatás, a tanárok levegőnek nézése, a másikon pedig a rátelepedés, lenyúlás, kisajátítás. Mindkét oldalnak lehetősége lett volna rá, hogy az oktatásról vallott elképzeléseit rendszerbe foglalva, célok, elvek, alátámasztott érvek mentén évtizedekben gondolkodva megfogalmazza. Itt lett volna az alkalom, hogy a szavazat maximalizáló gazdasági érdekszövetségek demokráciákra jellemző valódi pártokként mutassák meg magukat, társadalmi vitát, versengő ötleteket, ha kell összefogást produkálva. De hát olyanok a vezetőink, mint mi magunk: ők sem akarnak és tudnak közösségben és távlatokban gondolkodni.

Ebben az egy évben a pedagógus társadalom is pontosan leképezte a magyarok demokráciához való viszonyulását. Voltak közöttük, akik azt mondták: változtatni kellene, a változtatás előmozdításáért tenni kell, abban részt kell venni. És voltak, akik politikai meggyőződésből, egzisztenciális félelemből vagy bármi más okból inkább azt mondták: nem az ő dolguk, úgysem tudnak változtatni, majd „fentről” megmondják, hogyan legyen. Ilyen az egész ország. Egy rész még hisz abban, hogy mindenkinek pont ugyanannyi joga van az ország dolgaiba beleszólni, még hisz abban, hogy a változáshoz, a jobbhoz neki is hozzá kell tennie a magáét. Míg a másik rész úgy gondolja, neki csak az elviselés, az elfogadás, az adott helyzet túlélése a feladata.

Az elmúlt egy év szólhatott volna arról, hogy végre leveszi az ország Kádár köpönyegét, végre felnő a demokrácia nevű – hibái ellenére a legjobb – játékhoz, túllép önös, rövidtávú érdekein, és valóban nemzetben meg a jövőben kezd gondolkodni és ezekért cselekedni. Nem mondom, hogy optimista vagyok a következő évet illetően. Sőt, félek, hogy épp most tesszük kockára Magyarország 21. századát. Nem ők, meg a másik oldal. Hanem mi, együtt.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

De november 7-én…?

Szeretnénk elfelejteni ezt a napot, amit utoljára 28 éve ünnepeltettek meg velünk rendesen. Szolnokon is. Mert itt is lengett a vörös zászló, osztották a jutalmakat, avattak és zengett az internacionálé meg a szovjet himnusz. Akkor senki nem gondolta, hogy egy-két év, és inkább nem is beszélünk róla.

Vizeletszagú Árkád-folyosó

Szagot nem lehet fotózni, és leírni se könnyű. Szolnok belvárosában, egy tömbnyire a városházától, az Árkád Szapáry és Magyar utca közötti folyosóján olyan penetráns bűz terjeng, hogy a fényképező majdnem kiesett a kezemből. Magánterület? Közterület? Lényegtelen. Ez is Szolnok.

A város napjához méltatlan

A vasút nélkül Szolnokból soha sem válik megyeszékhely, és az elmúlt 175 évben is sok minden máshogy alakul. A vasút tette le e többször elpusztult kisváros maradékain a modern Szolnok alapjait. Kár, hogy közben a magyar vasút lemaradt mindarról, amit ez a fogalom Európában jelent.

Marad a saját levünk

Napok óta rekkenő a hőség. Közben lassan eltűnik Szolnok alól a Tisza. Máshol kincset érő ivóvizet szórunk szét. A fáink állnak vesztésre. A forróságnak jobb a PR-ja, mint a hóesésnek és a felhőszakadásnak, hisz nem követelünk azonnali megoldásokat. Tétován tűrünk és maradunk a saját levünkben.