Amikor a szolnoki állomáson bemondják, hogy Debrecen felől intercity érkezik, a gyakorlott utasok – ahogy elnézem reggelente több száz Szolnokról a fővárosba ingázó – pontosan tudja: a szerelvény talán már elhagyta Szajolt, így még bármi történhet. Ha pedig azt halljuk, – az ütemes menetrendnek hála – az IC előtt menetrend szerint öt perccel érkező sebesvonat x percet késik, akkor már magunktól is tudjuk: a feláras expressz sem lesz pontos, sőt. De, hogy egy vonat mennyit késik, azt vasutas berkekben olyan kihívás eltalálni, mintha a pi utolsó számjegyét, a Nap kihunyását, esetleg a jövőt próbálnák megtudni. Lehetetlen.

Nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban – hogy klasszikust idézzek – a vasút nem szerencsejáték. Nem arról szól az utazás, hogy jön-e időben a vonat, elindul-e egyáltalán a meghirdetett járat, az ígért szolgáltatások – légkondi, fűtés, wifi, takarítás – lesz-e, hanem egy üzletszerűen működő, jórészt bizalmon alapuló szolgáltatás. Ahol a szolgáltató nem kegyet gyakorol azzal, hogy a szolgáltatásért fizetőt elviszi A-ból B-be, hanem örömmel kiszolgálja, mert a munkavállalói ebből élnek. Arról nem is beszélve, hogy a rothadó kapitalizmus nálunk sikeresebb országaiban a vasútállomás nem a városok szégyenfoltja, nem a balkániak által is kikért trágyadomb, hanem a települések büszkesége, ahová a jómódú polgár is bármikor örömmel és önként belép.

Csökött agyammal – hogy ismét klasszikust idézzek – azon is mindig elképedek, hogy egy ekkora szervezetnél, ahol ráadásul minden percben emberéletek tízezreiről van szó, lényegében nulla a munkatársak közötti információáramlás. Több éves tapasztalat mondatja velem, hogy például a Nyugati pályaudvaron vasutastól érdeklődni teljesen felesleges. Mert gőzük sincs arról, hogy mi történik, mondjuk a Budapest- Szolnok vonalon. Merre jár a vonat, mikor érkezik, mikor indul, mennyi késé várható. Az internet, a műholdas navigáció, a GPS, a googlemaps és a nem tudom, milyen csoda alkalmazások világában. Mintha még a telefont se ismernék. Ezért a MÁV szerencsejátékhoz nem árt a tapasztalat. Én például, ha azt hallom, hogy Szolnok felől 60-70 percet késik az IC, már le is teszek arról, hogy a Nyugatiból hazajussak. Mert lesz abból 100 perc, ami úgy borít össze mindent, amit menetrendnek lehetne nevezni, mint egy kártyavárat.

Mondjuk, nincs ezen mit csodálkozni. Ha a Magyar Államvasutaknak negyedszázad alatt azzal a kihívással nem sikerült megbirkóznia, hogy a menetjegyről ugyanaz a nyomtató adjon számlát, és ne kézzel keljen a pénztárosoknak számlát írniuk a vevő lábméretének rögzítésével együtt, akkor mit várunk? Hol van itt a technikai haladás? Vagy mit gondolunk a szervezési képességekről, amikor azt az egyszerű dolgot nem sikerül megoldani, hogy a Nyugatiba ne szoruljanak mozdonyok a sín végére, mert mögöttük elromlik egy vagon. Hát egy segédmozdonyt nem sikerül kiállítani a mi saját cégünknek! Mert, ha ez egy állami vállalat, az enyém is.

Így mint részvényes, a szerencsejáték felszámolása érdekében a következő javaslattal élnék.

Főosztályvezetőtől felfelé minden vasúti alkalmazott két hétre kilép az irodájából, és semmi egyebet nem csinál, csak egész álló nap a MÁV vonalain, a MÁV eszközeivel utazik. Mivel ezt az egész szemétdombot a lentebb lévő kisvasutasok tartják életben, nem hiszem, hogy a főnökök hiánya bárhol is fennakadást okozna. Na, jó, maximum kevesebb Excel tábla, meg jelentés és beszámoló készül, netán továbbképzésből és tanfolyamból is kevesebbet tartanak. A vonatok ettől még a mai vállalhatatlan rend szerint közlekedni fognak.

Ha a cégem (állampolgár vagyok, államvasutakról beszélek) tisztelt és jólfizetett vezetői csak két hétig a saját bőrükön tapasztalnák, hogy mit művelnek hosszú évek óta, talán lenne esély a halaszthatatlan változásokra. Mert esetleg feltűnne, hogy például a Nyugati pályaudvaron még két nappal az eső után is csöpög a tető, potyog a vakolat, nem balkáni, hanem kelet-indiaiak az állapotok. Kőbánya-Kispestről vagy éppen a szolnoki peronok állapotáról nem is beszélve. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a jelenlegi állapotok tolerálhatók, elfogadhatók és nem érez minden vasutas óriási szégyent, amikor mindezekért fizetést vesz fel.

Nem mennék most bele abba, hogy mi történt vagy sem a rendszerváltás óta. Dehogy a közúthálózat, a telefonhálózat, a tömegközlekedési eszközpark, a postai szolgáltatás, azaz mindaz, ami a termeléshez nélkülözhetetlen infrastrukturális szolgáltatás (állami feladat) nagyságrendekkel javult 1989-hez képest, az egészen biztos. A MÁV viszont 28 éve visszafelé megy az időbe. Tényleg már csak azt várom, hogy mikor jelennek meg újra a gőzösök.

És nem mondhatjuk mindig azt, hogy majd valakik, mások, valahol helyettünk megoldják. Szolnok egy vasutas város. Ami azt is jelenti, sokan függnek a vasúttól, sok család jövedelme múlik a MÁV működésén és állapotán, netán hanyatlásán. Senkinek nem lenne jó, ha a rendszeresen ingázók, egyszer azt mondanák, elég. Elköltöznek vagy Szolnokon követelnek maguknak munkát, mert a MÁV alkalmatlan a kiszolgálásukra. Szóval a város sem hallgathat tovább! Mindez, ami a Jubileum tér 1. számú épületben és környékén történik vagy sem, ami onnan indul vagy sem, épp annyira a városra tartozik, mint a 170 éves első vonat ünneplése. Nem vasúti szerencsejátékosok akarunk lenni, hanem megbecsült polgárok és tulajdonosok.