A PopUp Produkció Egykutya című színdarabjának ugyanazokkal a szereplőkkel – és társrendezőkkel – való filmre vitele, akár még jól is elsülhetett volna. Merthogy Varga Lóránt eredeti történetéből korosztályos kultfilm is születhetett volna – mint amilyen annak idején a Moszkva tér volt –, amiben a mostani harmincasok nemcsak a mából tekintenek magukra, hanem kicsit visszanéznek a nagybetűs életbe való indulásuk pillanataira is. Ez már csak azért is megtörténhetett volna, mert amúgy a színpadi szerző és Vörös András közös, filmes forgatókönyve tele van jó gondolatokkal, szövegbe csomagolt reflexiókkal, amik remek tükröt tartanak az ország elé is.

Csakhogy az alkotók beleestek abba a hibába, hogy azt gondolták, ami a színpadon, esténként, szűk közönség előtt működött, az filmvásznon is ugyanazt adja majd vissza. Magyarul a színpad helyett tökéletesen elég egy szépen berendezett pesti lakás, aminek nappalijában ugyanaz a történet, szinte ugyanúgy eljátszható – elmesélhető, elbeszélhető –, és ebből lesz egy ugyanolyan sikeres film. De a film nem színház! Ami a színpadon elmondva működik, az a moziban unalmas. Pedig ebben az esetben is milyen remek mellékszálakat lehetett volna filmen elmesélni. Például az egyetlen fiú szereplő és az apja kapcsolatát. Vagy mondjuk a Döbrösi Laura alakította Patika és anyukájának a történetét. És hosszan lehetne sorolni a képekért kiáltó részleteket.

Értem én, hogy ez egy kis költségvetésű film volt. Igaz, azt nem nagyon értem, hogy Deák Kristóf Oscar-díjas rendezőnknek miért kell kis költségvetésű filmeket készítenie miközben Az unoka (2021) és a Foglyok (2019) című egész estés mozijaival már bizonyította, hogy nemcsak kisfilmekkel tud nagyot alkotni. Igaz, a lényegében ugyanígy egy lakásban játszódó, a maga nemében zseniális Foglyok miatt azt kell gondolnom, ebben az esetben talán nem elfelejtett kis térben történetet mesélni, hanem itt nagyon, vagy túl erős volt a négy szereplő befolyása, nyomása. Magyarul Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Tóth Károly és Bakonyi Alexa nem voltak képesek átlépni a saját színházi árnyékukon, magukkal rántották a rendezőt és ezt a jobb sorsra érdemes filmet is.

Pedig el kell ismerni, hogy a négy egykori kollégiumi társat alakító, tíz év után újra összejövő figurákat megformáló fiatal színészek, ha csak a játékukat nézem, egészen kiválót alakítanak. Döbrösi Laurát horrorban szeretném viszontlátni, de nem biztos, hogy tudnék vele egy lakásban maradni. Tenki Dalma profi módon alakítja a két gyermekes, tulajdonképpen halálosan fáradt és kitörési pontokat kereső tyúkanyó anyukát, akivel persze két percig sem bírnék egy szobában maradni. Bakonyi Alexa üzletasszony, festő, kurva karaktere telitalálat, főleg, hogy folyamatosan kivillantja a magabiztos nő mögött rejlő szeretetre vágyó, bizonytalan lányt. Tóth Károly rettentő hülye nevű figurája is olyan, hogy rendszeresen jönnek szemben ilyenek az utcán, csak éppen nem lebben fel a fátyol a kínjaikról így, ahogy itt megtörténik. Szóval a színészek játéka pazar, a dialógusaik viszont hamisak és egy filmhez képest nagyon hosszúak.

És közben mennyi elengedett apró szál megy kárba ebben a filmben. Mi a helyzet a hatalmas viharral? Mi a baj az ablakból látható minisztériumi épülettel, amiről az alkotók nem merték felvállalni, hogy az az ormótlan új MOL-székház? Persze, kis költségvetés. De hát például a Kálmán nap vagy a Van valami… című magyar filmek mutatják, hogy a pénztelenség – pontosabban, ahogy Olasz Renátó megfogalmazta a napokban egy interjúban: a munkák ki nem fizetése – semmire sem adhat felmentést, kevésből is lehet nagyot alkotni. Ha meg nem jön össze, akkor lehet, hogy inkább nem kell erőltetni, fiókban, dobozban kell hagyni.