Akinek van szerencséje naponta felkeresni a szolnoki vasútállomást, az egyre gyakrabban fut össze olyan tizenöt-húszfős csoportokkal, akiktől a legnagyobb önbecsapás mellett sem tagadhatjuk el, hogy menekültek. Láthatóan minden vagyonukat magukon hordva, csapzottan, elgyötörten tartanak valahonnan valahová, és valami papírt lebegtetve próbálnak a leginkább semmilyen nyelven sem beszélő vasutasokkal kommunikálni. Többségük már Ceglédnél feltűnik némi bonyodalmat okozva azzal, hogy megpróbálják a menetrend szorításában is vergődő egy-két jegyvizsgálót kijátszani. A Nyugati pályaudvar környékén pedig mindennap belebotolhatunk olyanokba, akikről tényleg lerí, hogy valahol a világ másik pontján születtek, és egyáltalán nem a turisztikai vonzerő csalogatta őket hazánkba. És talán nem is nálunk képzelik el a jövőjüket.

A valamiben reménykedő, többnyire fiatalembereket elnézve azonban sokkal elkeserítőbb, hogy ismét sikerült egy olyan témát találnunk, ami megoszthat, szembeállíthat bennünket. Vitatkozunk, szakadunk, agyatlannak minősítjük azt, aki nem tolerálja a tuti véleményünket. Mintha ez a kérdés fekete-fehér vagy igen-nem alapon eldönthető lenne.

Nem dönthető el.

A legutóbbi Heti Válaszban érdekes páros interjú jelent meg két olyan, ma már magyarországi karriert befutó fiatalemberrel, akiknek az apukáik onnan érkezett 25-30 éve, ahonnan sok mai menekült. Elgondolkodtató, amit az egyikőjük mond arról, hogy aki tényleg az életét menti, az maximum a szomszéd országig megy, bízva a szülőföldjére való visszatérés lehetőségében. Olvasom az Index megrázó riportját az Afrika felől érkező menekültek többségét először fogadó olasz Lampedusa-szigetéről, és megkönnyezem a maroknyi olasz helytállását, akiknek a turizmusát ugyan lenullázták az Európába tartók, de mégis mentenek és segítenek. És felrobbanok, amikor nyugati lapok cikkeit citálják, miszerint le akarjuk zárni a határainkat a menekültek elől, miközben a magyarok tömegesen vándorolnak más uniós tagországokba. Mintha részben nem éppen ezért a szabadságért léptünk volna be az Unióba.

Ahol verik a cigányokat, én ott cigány vagyok. Ahol üldözik a zsidókat, én ott zsidó vagyok. Ahol leköpik a tudatlanokat, a másságukat vállalókat, a szabadon gondolkodókat, én ott tudatlan, más és szabadságszerető vagyok. A menekültekről és menekült kérdéssel megmérgezett közéletről viszont az gondolom, hogy „az amerikaiak ülve gondolkodnak, az angolok állva, a magyarok meg utána”. A menekültek ugyanis olykor már megérkeznek a szolnoki vasútállomásra, és bármikor előfordulhat, hogy átlépik a küszöbét, és akkor itt lesznek közöttünk.

Kérdés, hogy nem veszünk róluk tudomást, avagy felfogjuk: az ő problémáik a mi problémáinkká konvertálódhatnak – lásd a Lampedusa példáját -, ami menekültkérdésben és a megmérgezett belpolitikai vitában elfoglalt állásponttól függetlenül minden szolnokit érinteni fog.