Nem emlékszem, hogy régen létezett-e külön férfiruha eladó szakma vagy csak ruházati eladókat képeztek. Ha nem tévedek, akkor például a szolnoki kereskedelmi szakközép- és szakmunkásképző iskolában. De rémlik, hogy az ilyesmihez még az itt tanuló kereskedelmi és vendéglátóipari főiskolásoknak is érteniük kellett, vagy legalábbis jártak ilyen szakmai gyakorlatra. Persze tudom, hogy az eladó és kereskedő nem ugyanaz. Meg sok szakmához hasonlóan ezek is csak részben tanulhatók, mert igazából ezekre születni kell. Bár szerintem, miként a színészeknél, ebben az esetben is sok minden megtanulható, aztán megszerethető és megtapasztalható, hogy idővel mestere legyen a szakmájának az, aki műveli. Örömére a vásárlóknak.

Kevés örömöm akad mostanában. A jövőtől pedig kifejezetten félek. A napokban öltönyt vásároltam. Persze gőzöm sem volt a méreteimről. Az eladó-kereskedő Mester – igen, így nagybetűvel – azonban ezt nem is igényelte, végigmért és már adta is a megfelelő nadrágot, a kicsit más méretű zakót. Aztán megforgatott, azonnal látta, hol kell bevenni, felhajtani, igazítani, hozta a gombostűt. Nem lehetett kérdés, hogy mást is veszek, hiszen príma érzékkel javasolta a kiegészítőket. Az nem kifejezés, hogy ki voltam szolgálva. De talán az is kevés, hogy körül rajongtak. Klasszikus vevőnek érezhettem magam.

De minden jóban van valami rossza. Kiléptem a kis üzletből, és azonnal belém hasított, hogy vajon hány évig lesz még ilyenben részem. Hány évig lesznek még Szolnokon igazi kereskedők, akik nem a városszéli bádogdobozok filléres tucatholmijait akarják arctalanul elpasszolni, hogy pár hónap múlva újra megtehessék ugyanezt? Meddig lesznek még olyan igazi kereskedők, akik nemcsak a napi bevételben érdekeltek, de hosszabb távon is gondolkodnak? Miközben azt hallom, hogy soha sem dolgoztak még annyian ebben az országban, mint most, én azt tapasztalom, hogy a kereskedelemben és a szolgáltatók között egyre kevesebb az igazi szakember, a szaki. Személyzet van, akiktől kérdezni sem érdemes, nemhogy tanácsot kérni.

Nem követem a hazai szakképzés alakulását, aktuális reformjait. Gőzöm sincs arról, hogy programozókon és kozmetikusokon kívül éppen milyen szakmákat képeznek kellő alapossággal, alázattal, életpálya szemlélettel. Csak azt látom, hogy kedvenc autószerelőm belefullad a rengeteg munkába. És nemcsak azért, mert megbízható, megfizethető, mindent megold, hanem leginkább amiatt, hogy képtelen elfogadható tanulót, segédet, munkatársat találni. Pedig feladatot, munkát, tapasztalatot, jövőt tudna adni. A kisebb javításra, házfelújításra vállalkozó mestereket már nem is említem, hiszen a kontárok is több havi előjegyzésre vállalnak bármit, a pár órás, pártízezer forintos melóra pedig a fülük botját sem mozdítják.

Lehet, hogy tévedek, és csak a sikereink homályosítják el az éleslátásomat. És sorra képezzük a remek szakembereket, akik korábbi mesterek mellett pallérozódnak, és tulajdonképpen csak arra várnak, hogy hívjam őket. Csak én vagyok a béna, mert nem tudom a számukat. Vagy a külföldi előhívó számukat. És miközben sok mindent meg lehetne javíttatni, szívesen vennék egynél többször használható minőségi árut, és lennék ezáltal lokálpatrióta, környezettudatos és a hazait támogató, nem tehetem. Mert megfelelő szakemberek hiányában silány tömegtermékekre vagyok, és még inkább leszek kárhoztatva. A tudatos fogyasztáshoz szerintem nem termékek kellenének elsősorban, hanem szakemberek, szakik, valódi mesterek és kereskedők. A nagy számok helyett a minőségre kellene rámenni.

Persze, lehet, hogy ez a világ a lehető legtökéletesebb, és csak én morgok, mert nem értem.