A rendszerváltás után kezdődött felnőtt életemben soha nem gondoltam, hogy Magyarországon valaha is segéd- és betanított munkásokat, gyári melósokat, gyorséttermi alkalmazottakat fognak rádiós hirdetésekben és utcai plakátokon keresni. Azt meg végképp nem, hogy eljön az idő, amikor egy kezdő pincérnek, bolti eladónak, szakmunkásképzőt tisztességesen befejező és pár év gyakorlattal rendelkező szakinak alkalmazottként többet kínálnak, mint az évek alatt diplomát szerzett és évtizedek óta dolgozó pedagógusnak, kórházi szakszemélyzetnek vagy más szellemi munkakörben dolgozónak. Pár éve még azt hittem, ez a folyamat megáll ott, hogy egy vállalkozó mesternél nincs nagyobb úr, még akkor is, ha égetni való kontár.

Esküszöm, néha olyan érzésem van, mintha ma is Kádár-köpönyege suhogna körülöttünk. Megidézve a „téged vár a papírgyár”, a „minden megfejtő nyer”, „kiemelt bérezés és ingyenes utazás” reklámszilánkokat a nyolcvanas évekből. Amikor bár gyárkapukon belüli munkanélküliségről beszéltek, mégis minden komolyabb üzem előtt hosszú tábla hirdette a munkásfelvételt, és alapvetés volt, hogy a -ság (munkásság és parasztság, mint két alapvető osztály) többet kell, keressen, mint a -ség (a csak rétegnek számító értelmiség). Miközben a rendszerváltás utáni évtizedekben meg az volt a fő maszlag, hogy a kapitalizmusban természetes a munkanélküliség – sőt az automatizálás és a fejlődés ezt csak fokozni fogja -, ami azonban elősegíti, hogy a legjobbak kerüljenek a legjobb helyekre, ahol aztán a legjobban teljesítenek majd. (Sőt a rendszerváltás hajnalán még arról is szó volt, hogy a legjobban lesznek megfizetve.)

Most meg azt látom, hogy miközben az ország felnőtt lakosságának a fele sem dolgozik – és nem vagyok benne biztos, hogy a nyugdíjasok levonása után, a munkaképes korúak tekintetében jobb ez az arány -, minden adófizetőre legalább másfél eltartott jut. Meg azt, hogy bár milliárdokat költöttünk és költünk mindenféle kamu és statisztikákat kozmetikázó projektekre, képtelenek vagyunk a munka világából évek óta kiszorultakat vagy már be se kerülteket odavezetni. Demagógiai szinten pedig a korábbi maszlagokhoz hasonlóan bevesszük, hogy aki ma dolgozni akarna, az találna is munkát, csak hát nem akarnak ezek melózni. Mert magunkat is egyszerűbb becsapni, mint gondolkodni és cselekedni. Aminek az lett az eredménye, hogy miközben bő negyedszázadot elszalasztottunk, lassan a kínai cégek bérmunkásai se tudunk lenni, nemhogy önállóan kitaláló, tervező és gyártó – azaz innovatív – ország.

Saját csökött, szubjektív véleményem szerint két út áll előttünk. Az egyik, hogy maradunk az elmúlt évtizedekben kiépített zsákutcában, és véglegesen lemaradunk. A másik – a nehezebb -, hogy mondjuk először és sokadjára is nagyon alaposan átgondoljuk a hazai oktatás helyzetét és teljesítményét, ugyanis enélkül minden megoldás csak látszat vagy pillanatnyi. Aztán beszélünk esetleg közlekedés-földrajzi és közlekedéspolitikai kérdésekről is, beleszőve a talán soha nem is létezett magyar mobilitás problémáit. Netán elővesszük a tisztességes munka megbecsülésének idehaza romokban heverő PR-ját, ami a semmittevő celebekkel és az ügyeskedőkkel szemben szenvedett vereséget. És sorolhatnám, mi mindent kellene megtennünk, sajnos már nem magunkért, hanem az utánunk jövőkért érzett felelősség okán.

Talán, sőt biztosan, Szolnokon is. Mert jól látszik, hogy mindig csak a központokra, meg a vízfej fővárosra várni, nem vezetett sok jóra. És bár nem ragadhatjuk ki magunkat sem az ország, sem a világgazdaság rendszeréből, azért seperhetnénk idehaza is. Már ha tudunk hosszú távon, azaz évtizedekben gondolkodni.

Máskülönben elővehetünk egy a Kádár-korban született régi Hofi poént: „Munkát, kenyeret! Pontosabba csak az egyiket. – Te se a munkára gondoltál mi?”

És ez ma már – szerintem – nem vicces.