Szolnok főterén és a Kossuth utcán parádézó munkásőrökről készült sorozat darabjai sokszor feltűntek már a közösségi oldalakon. Mivel a képek forrása, a MaNDA nem ad támpontot a felvételek születéséhez, kell egy kis kutatómunka, hogy megtudjuk, mikor és mi történt a fotózás idején.
Munkásőrök a Kossuth téren
A Magyar Nemzeti Digitális Archívumban (MaNDA) rengeteg szolnoki vonatkozású anyag található. Például ez az ismeretlen fotós által készített, munkásőrök szolnoki felvonulását bemutató sorozat, aminek egyes darabjai rendszeresen feltűnnek a közösségi oldalakon. Érdemi információk nélkül. Aminek alapvetően az az oka, hogy a MaNDA műleírásában is csak annyi szerepel: „Felvonulás Szolnokon, A szolnoki F. Bede László városi munkásőr zászlóalj, Az első felvonulás Szolnokon (16 kép)”. Illetve az is megtudható, hogy a képek eredetijei a Verseghy Ferenc Könyvtár és Közművelődési Intézmény gyűjteményében vannak, a digitalizálók pedig úgy tippelték, valamikor 1957 és 1977 között készültek a felvételek.
A sorozatból legtöbbször kiragadott kép azonban jóval szűkebbre teszi a felvételek készítésének lehetséges dátumát. A Kossuth és a Szigligeti utca torkolata előtt – a jobb oldali, sarki épület a Cukorgyári bérház, azaz a Hatvanas ABC épülete, ma is élelmiszerbolt működik benne – elhaladó autókon ugyanis kettő betű három számos rendszámtáblák láthatók. Ezekről pedig tudjuk, hogy 1958-ban váltotta le a két betű négy szám. És mivel a munkásőrség 1957 tavaszán jött létre, ez a sorozat pedig láthatóan nyáron készült, lényegében nem egészen fél évre, de inkább pár hónapra szűkíthető a fotózás lehetséges időpontja.
Szolnok főterének és legfontosabb utcájának zászlódíszbe öltöztetése, illetve az esemény méretei alapján az is egyértelmű, hogy erről a parádéról a megyei napilapnak is tudósítania kellett. Mivel a Verseghy Könyvtár oldalán keresztül elérhető a nagyszerű Arcanum Hungaricana adatbázisa, nincs is más dolgunk a pontosítás érdekében, mint a világhálón keresztül fellapozni a korabeli szolnoki újságot. Csakhogy alaposan végignézve a 16 darabból álló sorozatot, az egyik képen szerepel egy személy, akinek a neve tulajdonképpen egyetlen találatra szűkíti a keresést. A tér északi oldalára ácsolt, sarló-kalapácsos zászlóval díszített tribünön – háttérben a Damjanich Múzeum épülete – ugyanis Biszku Béla (1921-2016) beszél, aki 1957-től 1961-ig belügyminiszter majd két évig miniszterelnök-helyettes, és ebben a minőségében a forradalom utáni megtorlás irányítója volt. (Persze ahhoz, hogy Biszku Bélát felismerjük, kell némi történelmi tapasztalat vagy ismeret.)
„A néppel tűzön, vízen át” címmel jelent meg a keresett eseményről képes beszámoló a Tiszavidék – a Szolnok Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács Lapja – 1957. július 9-ei számában. Ebből kiderül, hogy a szolnoki munkásőr zászlóalj és a Szolnok Megyei Rendőr Karhatalmi század zászlóátadó ünnepségét július 7-én, vasárnap délelőtt (rekkenő hőségben) tartották a Tanácsháza előtti téren. A reggel kilenckor kezdődő eseményen Biszku Béla belügyminiszter mellett megjelent Halas Lajos ezredes, a munkásőrség országos parancsnoka, Kálmán István, a megyei és Szarvas Imre a városi pártbizottság titkára is, illetve a tudósítás szerint a szolnoki üzemek képviselői. A Tiszavidékben és a MaNDA honlapján elérhető képek alapján azt is nyugodtan kijelenthetjük, a város lakossága is szép számmal képviseltette magát a nyolc hónappal a forradalom leverése utáni parádén. (De hát akkor erre volt az előre.)
A korabeli újságból nemcsak Borzák Lajos Vallomás munkásőröknek című, már-már szerelmi vallomásnak is beillő, szinte elcsöppenő jegyzetét „érdemes” elolvasni – „Köszönet ezért a napért, mindenért elvtársak, munkásőrök” -, de az egész harmadik oldalt elfoglaló, fotókkal gazdagon illusztrált tudósítást is. Amiből megtudhatjuk, hogy a szolnoki munkásőr zászlóaljnak a Járműjavító kommunistái és dolgozói adományozták a zászlót, amire az első szalagot a névadó F. Bede László özvegye kötötte fel. F. Bedéről – akinek nevét a közelben utca is viselte – azt érdemes tudni, hogy 1918 decemberében őt választották a kommunista pártszervezet szolnoki elnökévé, majd a Tanácsköztársaság idején a helyi direktórium tagja és tényleges vezetője lett, a megyei tanácsba is bekerült, a román ostrom idején pedig a szolnoki közellátást szervezte. Tevékenységéért a kommün bukása után három év börtönre ítélték, de azt nem tölthette le, mert a fehér különítményesek elhurcolták és Abonyban meggyilkolták. Így helyi, kommunista mártírként kiválóan megfelelt, hogy az állampárt egyik erőszakszervezetének szolnoki egysége felvegye a nevét.
A mából nézve ezeken a képeken már kevésbé érdekes a konkrét esemény, bár érdemes ismét megjegyezni: nyolc hónappal vagyunk a forradalom után. Ma már sokkal fontosabb, hogy Szolnok főterét a hatvanas években indult nagy átépítés előtti állapotában őrzik ezek a felvételek. Még nyoma sincs a pár évvel később felhúzott társasházaknak, helyükön még földszintes, a térre üzletekkel nyíló házak állnak. Látható, hogy a Hatvanas melletti Kintzel-ház földszintjén is boltok vannak, illetve, hogy a Városháza aljában – ahol ma az ügyfélszolgálat található – 1957 nyarán még gyógyszertár működött. A Magyar utcai torkolat épp olyan érdekes, mint a Kossuth és az akkor már Ságvári utca kereszteződése, ahol még áll az egykori Kereskedelmi Bank már csak nyomokban szecessziós díszeket őrző épülete, illetve a Beloiannisz utca páros oldalának régi házai is.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert hála a technika fejlődésének és néhány, a múlt dokumentumait elérhetővé tenni akaró szervezetnek, egyre több régi fotó lesz sokak számára elérhető. Azonban ez a sorozat is azt bizonyítja: egy a maga korában fontosnak tartott eseményről készült képekről se biztos, hogy a mai lelőhelyükön pontos vagy elégséges információkat találhatunk. Ami érthető, hiszen nincs annyi munkatárs, amennyi a szinte végtelen anyag feldolgozásához elegendő lenne. Vannak viszont hozzám hasonló hobbi helytörténészek, akik szívesen molyolnak az ilyesmivel.
Már, ha tehetik. A MaNDA ugyanis arra is számtalan példát mutat, amikor közpénzen működő közgyűjtemények, a nem általuk készített vagy megvásárolt, de valahogy a birtokukba került anyagokat elzárják a nyilvánosság, a hasonló kutakodás elől. Azaz a neten nem, csak az intézményükben, engedéllyel engedik kutatni. Ami ma már nem túl életszerű. Ám arra „jó”, hogy a közös múltunkat dokumentáló fotók jelentős része, szép lassan a feledés homályába merüljön. Még akkor is, ha a józanész ez ellen szólna.
