A MÁV Járműjavító művelődési háza – szemben a temetővel a mai Kőrösi úton – nem a legnépszerűbb kultúrház volt a nyolcvanas évek második felében Szolnokon. Ebben nemcsak az játszott közre, hogy a Járműjavító néven emlegetett művház távol esett a központtól, nem volt túl korszerű, ráadásul jó programokat is ritkán szerveztek oda, hanem az is, hogy előszeretettel használta az akkori Magyar Néphadsereg. Létezéséről akkor szereztem tudomást, amikor a bátyámat behívták katonának, és a bevonulás hajnalán ott kellett megjelennie. Első személyes látogatásomat is a hadseregnek köszönhettem: engem is ott soroztak először. Vicces délelőtti program volt: hosszas unatkozás, idétlen tréfák és egyéb érthetetlen dolgok.

Aztán persze kulturális esemény miatt is felkerestem. Beatrice koncerten jártam ott. Igaz, az akkor éppen négytagú zenekarból csak ketten jelentek meg a színpadon: Nagy Feró és a gitáros. Ám ez rajtam kívül, láthatóan, senkit sem zavart. Magnóról bejátszották a jól ismert nótákat, Feróék két húzás konyak között bohóckodtak a színpadon, a kopott farmeres és bőrdzsekis fiatalok pedig kezüket magasra tartva, ütemesen ugráltak. Aki meg nem, az a nagyterem hátsó falához húzódva vagy pihent, vagy józanodott, vagy nemi vágyainak engedett teret.

Őszintén megmondom, soroztak engem a Kiliánon is (párszor), vagyis a repülőtéri művelődési házban. Hogy annak mi volt a pontos neve, nem tudom, ha ott volt dolgunk, akkor Kiliánnak vagy reptéri Hemónak neveztük. Népszerű szalagavatós hely volt, negyedikben mi is ott mutattuk be tánctudásunkat. Viszont a Kilián programját érdemes volt figyelni. Feltételezem, a honvédség igyekezett gondoskodni a Szandán dolgozó, tanuló vagy éppen sorkatonai idejét töltő fegyveresek magas színvonalú kikapcsolódásáról. Életem legjobb Bródy koncertjét itt láttam. Bródy egy szál gitárral, még nem unottan, hanem kifejezetten szórakoztatóan, kedvesen adott egy olyan kétórás műsort, amit nekem soha többé nem sikerült elcsípnem.

Sokban hasonlított a benti Hemó programja a Kiliánéra. A Táncsics úti Helyőrségi Művelődési Otthonban (azt hiszem, ennek lett a rövidítése a Hemó) is rendszeresek voltak a szalagavatók, a sorozások, azonban sok jó rendezvényük is volt. Itt láthattam életemben először Hofi Gézát élőben. Ráadásul úgy, hogy délután már lenyomott egy műsort a katonai főiskolásoknak, akikből este hétkor már hülyét is csinált előttünk. Azt hiszem, ötvenhattal kapcsolatos poént is itt hallottam nyilvánosság előtt először, még bőven a rendszerváltás előtt. ?Még két nap, és anyósomnak nem kell szedni vízhajtót. Csak azt nem értem, ezért miért vannak tökig fegyverben a rendőrök.? (Nem szó szerint idézve!)

A Csomóponti Művelődési Ház, az állomás mellett, nagyjából ugyanolyan volt két és fél évtizeddel ezelőtt is, mint most. Belterjes és szolidan unalmas. Egyszer viszont diszkóztunk ott a nagybátyámmal – ő volt a dj. én a hangfalakat cipelő road -, aminek azonban viszonylag gyorsan véget vetett egy verekedés. Mit mondjak? Két fiatalember ugyanannak a hölgynek szeretett volna udvarolni, de a döntés jogát nem a lánynak engedték át, hanem az öklüknek, meg talán a késeiknek. Gyorsan cipelhettem kifelé a hangfalakat.

A legjobb emlékek a Szakszervezeti Művelődési Házhoz kötnek, amit a köznyelv olykor Ságvárinak is nevezett, mivel akkor még így hívták a Szapáry utcát, ahová az épület főbejárata nyílt. Itt tartotta óráit a város leglátogatottabb tánciskolája, aminek vizsgáin egy tűt sem lehetett leejteni a nagyteremben. Milyen jó volt nézni a más iskolákba járó csinos lányokat! De itt tartott remek koncertekre – Pa-Dö-Dö, Cseh Tamás – is szívesen emlékszem.