Napok óta rekkenő a hőség. Közben lassan eltűnik Szolnok alól a Tisza. Máshol kincset érő ivóvizet szórunk szét. A fáink állnak vesztésre. A forróságnak jobb a PR-ja, mint a hóesésnek és a felhőszakadásnak, hisz nem követelünk azonnali megoldásokat. Tétován tűrünk és maradunk a saját levünkben.
Az egykori Tüdőkórház néhai kertjének helyén pár hete adták át az Ormos Imréről - tudja már, még valaki, ki volt ő? - elnevezett parkot. Ez az első olyan szolnoki közpark, amely teljes egészében bekerített, nyitják, zárják, személyzet gondozza. És amit előbb adtak át, minthogy elkészült.
A tavasznak van egy visszatérő momentuma felénk. A közműszolgáltatók ilyenkor olvassák le a mérőórákat, és mivel havi átalányt fizetünk, ebben az időszakban érkeznek a túlfogyasztás kiegyenlítéséről a számlák. Idén ezt úgy is megfogalmazhatnám, hogy most fizettem meg a vírus pluszköltségeit.
A Tiszaparti sétány a hétvégi reggeleken szemétben és üres üvegekben úszik. A Tiszaparti sétányon az péntek-szombati igénybevételhez képest nagyon kevés kuka van, mellékhelyiségről nem is beszélve. Kérdés, hogy számon kérő vagy szolgáltató város Szolnok?
A nyolcvanas évek hangulatát idéző, nosztalgia IC-t indít a Magyar Államvasutak Budapestről a Balatonhoz. A keleti országrész egy-két vonalához és az itt közlekedő szerelvényéhez képest ezt akár az időben történő előre ugrásként is hirdethetnék. Nem tudok nevetni a humorukon.
