Alapvetés, hogy nem lehet ugyanaz egy könyv, egy belőle készült film vagy egy színház adaptáció. Ezek csak annyiban hasonlítanak egymásra, hogy ugyanaz a történetük, benne a fontos szereplők és a pillanatok, amiktől mégis úgy érezhetjük, ugyanazt a – esetünkben a Jókai által írt – művet kapjuk, csak más körítéssel, más megközelítésekkel, más súlyozással. Ne vitassuk, hogy két és fél óra alatt nem jeleníthető meg egy több száz oldalas, romantikus regény a színpadon. Azt meg ne is várjuk, hogy a belőle készült klasszikus film kel életre! Fogadjuk el, hogy a színpadi feldolgozás sok – vagy inkább rengeteg – tekintetben más! Nagyon más.

Ugyanakkor nem engedhetünk abból, hogy a Kőszívű ember fiai, jelenjen meg bármilyen formában, mégiscsak egy és megváltoztathatatlan történet. Aminek vannak fontos jellemei – Baradlayné, a három fia, a fiúk szerelmei -, ismert vagy kevésbé tudott történelmi háttere, és mindezekből kifolyólag fontos pillanatai, amikből a történet üzenetei, eredeti mondanivalója kibontakozik. Például a bajtársiasság, a katonai becsület, ami a legyőző és a legyőzött között létezhet. Vagy a szerelem, ami fellobbanhat első látásra, de azért nem csapható össze egy perc alatt. Netán a szabadságért vívott harc, az ellentétes oldalakon állók saját igaza, amiről beszélni kell, sőt megmutatni.

Mindezek benne vannak a szolnoki Kőszívű ember fiaiban, csak éppen elkapkodva, rohanva, itt-ott csak felskiccelve, odavetve. Amit lehetne azzal magyarázni, hogy rengeteg képet, jelenetet kell viszonylag gyorsan lepörgetni a színpadon, ha mindeközben nem lenne az az érzése az embernek: az előadás tele van üresjáratokkal. Amiért egyrészt a rettenetesen zajos és bizonytalanul mozgó forgószínpados díszlet okolható. Másrészt azok a jelenetek – leginkább a csaták és vonulások -, amelyekről jobb lett volna csak beszélni vagy csupán utalni rájuk, mint megpróbálni színpadon megmutatni. Mindezek csak rabolják az amúgy is kevés időt, így például nincs katarzis Palvicz Ottó halálakor, nem ejt rabul Edit és Baradlay Richárd szerelme, nem tör össze Jenő önfeláldozása, és nincs idő elmerülni Baradlayné monológjaiban. Azaz pont a lényeg, a szívet melengető, felemelő pillanatokat viszi el az elrontott díszlet, a felesleges jelenetek és a rohanás.

Pedig ismét vannak olyan alakítások, amelyekért érdemes megnézni ezt az előadást. Nem kérdés, hogy Baradlayné szerepében Gombos Judit a történet mozgatója. Így fájó, hogy a műsorlapról az ő neve mellől hiányzik egy ?jelző?. Miután a szolnoki Kőszívű ember fiainak lehet olyan értelmezése, miszerint a történelmi tettek mögött mindig a nőt – a családot vagy a család iránti vágyat – kell keresni, meg kell hajolni Molnár Nikolett, Kertész Marcella és Lugosi Claudia nagyon különböző, mégis remekül felépített karakterei előtt. És meg kell említeni az Arankát alakító Fekete Rékát is, aki a Mikve után újabb szerepben mutatja meg, hogy helye van a világot jelentő deszkákon. A három Baradlay fiú is jó, Molnár Lászlóhoz, Barabás Botondhoz és Dósa Mátyáshoz is nagyon illik a karaktere, utóbbi pedig az elmúlt évek egyik legjobb alakítását nyújtja. Zelei Gábor Haynauként pedig két jelenetben mutatja meg elsőrangúan a szabadságharc leverőjét, akiből később az „új földesúr” lett.

Mindezek mellett nem hagyhatjuk említés nélkül Major Tamást, akinek hangján megszólal a halott Kőszívű ember. Vagy nem őt halljuk? És tévednék, hogy Liszt Ferenc Szerelmi álmok című darabja csendül fel az egyik jelenetben? Lehet. Pedig milyen jó lenne, ha a műsorfüzetből ezek is kiderülnének a Jókai bableves – itt értelmezhetetlen – receptje mellett vagy helyett.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról származnak)