Az inkább provokatívnak, mintsem komolynak szánt kérdésemre a főszerkesztő nem felelt egyértelműen. Talán azért, mert az erre a kérdésre adandó választ, csak azok értenék, akik vettek már a kezükbe Esőt. Nekik meg nem kell megmondani, hiszen mindenkinek magának kell megfogalmaznia a saját válaszát. Leginkább önmagának, és nem a nagy nyilvánosságnak.

A friss téli számot végigolvasva megpróbálkoztam válaszolni magamnak a saját kérdésemre. Nekem azért kell az Eső, mert nélküle sokkal kevesebb kortárs irodalmat olvasnék. Mert bár olykor megfordul a kezemben a Hévíz, a Forrás, az Alföld és a hasonló honi lapokat szemléző Szépirodalmi Figyelő, de azokat inkább csak átfutom. Az Esőt viszont olvasom. Nem azonnal, nem mindent, hanem – ahogy most is – szép lassan, legalább két hét leforgása alatt, csemegézve. És, ha nem lenne, nemcsak kortárs irodalmat olvasnék kevesebbet, de a megyéhez vagy a városhoz kötődő szerzők művei is sokkal ritkábban – vagy talán soha sem – akadnának a kezembe. Egyszerűen azért, mert nincs időm ilyesmire vadászni. Kényelmes vagyok, és jól esik, ha valaki – ez esetben Jenei Gyula – rendszeresen, válogatva teszi elém a kínálatot.

Mert be kell, valljam. Így, hogy létezik az Eső, igény van bennem a kortárs szolnoki irodalomra. És talán mások is így vannak ezzel. Ezért is kell az Eső, és fel sem merülhet – ahogy a születésnapi beszélgetésen elhangzott -, hogy Jenei Gyula ezt ne csinálja tovább. Talán azért is – és ez a harmadik válaszom a magam kérdésére -, mert a kortárs szolnoki irodalom éppúgy hozzá tartozik a városhoz, mint a színház, a Művésztelep, a szobrok, a műemlékek, a kiállítások.

Ráadásul a legfrissebb Eső kifejezetten szórakoztató. Talán, mert nekem egy kicsit női számnak tűnik. Vitathatatlan, hogy a 2013-as irodalmi év sikerszerzőjével, Borbély Szilárddal indul, viszont Fekete Anna, Murányi Zita, Boda Magdolna és Vidra Réka remek verseivel folytatódik. És a Régimódi, az indulásomra, az a szívem, és a Mitiők a négy hölgy egy-egy olyan alkotása, amelyekért érdemes a kortárs irodalomban bolyongani. A lap belsejében található Rékasy Ildikó miatt pedig akár azt is mondhatnám, hogy kötelező. Az Az Arany János utcában – igen a szolnokiban – és a Melyikből? című versei engem nagyon eltaláltak.

A szerzők miatt talán ellentmond a női szám kijelentésemnek az a két novella, amelyeket szeretnék még kiemelni. Ám, aki elolvassa Sepsi László Baba és Karap Zoltán Plafon: nálam című írásait, az talán egyetért majd velem. Mert városhoz és a megyéhez kötődő két fiatal szerző soraiban is nagyon erősen ott vannak a nők.

Ahogy a friss Eső grafikáiban is, amelyek az egykor Szolnokon tanult Balogh Orsolya munkái. Akinek a rajzai ugyancsak nehezen akadhatnának a kezembe, ha nem lenne Eső. Aminek már várom a következő, immár a tizenhatodik évfolyamban megjelenő 2014 tavaszi számát.