A nyitó jelenettől kezdve, amikor a tánckar ménest formálva ügetett, éreztem, hogy nem éppen én vagyok a szolnoki Mágnás Miska célközönsége. Ezért kifejezetten próbáltam arra koncentrálni, hogy az előadás értékeit próbáljam észrevenni.

Vitathatatlan, hogy a jelmezek ismét álomszépek. Igaz, az elmúlt években nem volt olyan szolnoki előadás, amiről ezt ne lehetne elmondani. Nem maradékból válogatott a jelmeztervező, hanem még az énekkarnak is két öltözet olyan ruhát varratott, amivel bármelyik mai bálon is tetszést lehetne aratni.

Nem vagyok vájt fülű, de úgy éreztem, Bot Gábor remekül énekelt, olykor-olykor a darabból készült klasszikus film Baracsát, azaz Sárdy Jánost is beérve. Mészáros István Pulcher is a legtöbbet hozta ki a jelentéktelen inas szerepéből. Ahogy a számomra érthetetlen módon rózsaszín tolószékbe kényszerített Lotti Tanti szerepét játszó Császár Gyöngyi is ismét megmutatta, hogy a színház nagyasszonyaként bármiből képes valami csillogót alkotni. Barabás Botond Miskájával se volt semmi baj, mivel nem ütődöttre, hanem suttyóra kellett vennie a figurát, azt hozta, és a legtöbbet szenvedte ki belőle. Sőt, azt is elismerem, hogy Geszthy Veronika hosszú idők óta az első olyan primadonna Szolnokon, aki a hangjával nemcsak a színpadot, de a nézőteret is képes betölteni.

De hogy a fülbemászó és mindenki által ismert dallamok között miről is akart szólni a történet, nem értettem. Kusza volt a szerelmi szál – pedig hármat is lehetett volna fűzni belőle -, ripacs lett az úri osztály karikatúrája, semmit mondó a vasút körüli konfliktus, és gyenge a megleckéztetés. A klasszikus Pixi és Mixi grófot pedig senki se keresse. Képek és dalok egymás után, amelyek nem álltak össze egy színdarabbá. Ami azonban a bérletes közönség jelentős részét egyáltalán nem zavarta abban, hogy jól érezze magát. Vették a nekem fájdalmas poénokat, tapsoltak a jelenetek végén, és bizony, már-már tomboltak a tapsrendnél.

Tehát nem vagyunk egyformák, a tévében, a moziban se szól mindenkinek egyformán.

Ugyanakkor van néhány jelenet, amire csak fájdalmasan tudok visszagondolni. Egyszerűen azért, mert egy Tanítónő, egy Sárga liliom vagy éppen A salemi boszorkányok után ilyesmire már nem számítottam. A színpadról kilökjük a tolókocsis nagynénit, aki hallhatóan összetöri magát, amire az a poén, hogy így is jó? Diszkréten ugyan, de cigányozunk egyet a prímás és a kleptomániás nagynéni jelenetében? Az ilyesmi mire jó? Mást üzen a könnyed, felhőtlen szórakozás közben, mint egy komoly drámában? Én kérek elnézést.

Még akkor is, ha belátom, ez a Mágnás Miska nem az én Miskám.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)