Ilyen étterem és söröző jellegű vendéglőből tőlünk Nyugatabbra minden faluban vígan megél legalább egy, a nagyobb városokban pedig szinte kétutcánként találni hasonlót. Míg az utcafrontjuk sem sokban különbözik a szolnoki Kassaiétől. Mert nem akarnak azok többek vagy mások lenni, mint az otthoni főzés – legyen szó hétköznapi vacsoráról vagy vasárnapi ebédről – alternatívái, ahol máskor meg az asztalok mellett kellemesen kvaterkázva, kulturáltan sörözgethet a közelben lakó, polgári közönség. Azokban sincs dizájnos, modern belső, fúziós konyha meg Michelin csillagról álmodozó séf. A vendéglátás alapjai, ahonnan olykor kitekinthet a törzsközönség más minőségek felé, de visszatér, mint mindenki a nagymama megfejthetetlen főztjéhez.

A lebontott Dami helye és a Halászcsárda között, a Damjanich utca egyetlen vendéglőjeként, akár ilyen hely is lehetne a Kassai étterem és söröző. Amivel kapcsolatban azonban nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy még mindig, a lassan tíz éve elbontott uszodát és az onnan stabilan érkező vendégsereget siratja, vagy a közeli Halászcsárda vitathatatlan sikerei mellett megelégszik az örök második hellyel, így a működtetői hagyták megállni az időt. Amitől itt-ott nevetségesen menzahangulatú és igénytelen az egész, holott a konyha viszonylag jó alapokat, talán nem túlzás, lehetőségeket teremtene a virágzáshoz. Nem kellene sok ahhoz, hogy a főleg hétvégén teljesen megtelő Halászcsárda méltó alternatívája legyen a Kassai.

Amíg azonban egy vállalati étkező hangulata köszön vissza az asztalnál, addig ez nehéz lesz. Nem a belső dizájnnal van a baj, hanem annak a szocreál megkopottságával. Persze visszás a letakarítatlan, morzsás asztal, azonban sokkal jobban szíven üt az igénytelen, kicsit koszos benyomást keltő, gyűrött műanyag lefűzőkbe bújtatott, műbőrborítású étlap. Amire rátesz egy lapáttal a menzás szalvéta, és az a borzalmas fehér leveses tányér, ami tényleg csak az önkiszolgáló kantinok jellemzője, és amiben a világ legjobb levese is leértékelődik. A kávé mellé kihozott piros tetejű, gnóm cukorszórón pedig már tényleg csak nevetni lehetett, pedig sírni lett volna jó.

Mert magával a vasárnapi ebéddel egyébként ki lehetett volna békülni. Az Újházi tyúkhúslevest ugyan zavarosra forralva hozták ki, és a hús olykor zavaróan sósabb volt, mint a lé, de nem hagytuk ott. A kétszemélyes Kassai tál teljesen rendben volt, sőt a sülthagymát egész jól eltalálták. Az Erdélyi roston tál is olyanra sikerült, mint vártuk, a lecsós rizs pedig kifejezetten érdekes volt számomra. Az egészet záró Rákóczi-túrós palacsinta sem múlta alul az elvárásainkat, kis odafigyeléssel, némi tálalásai trükkel, akár a ház desszertje is lehetne. Szóval a konyha alapvetően rendben van, már csak azért is, mert egy ilyen helyen valami hasonlóra számít az ember.

Vasárnap délben úgy tűnt, hogy nemcsak mi adtunk esélyt a Kassainak. A télidőben körülbelül félszáz ember leültetésére alkalmas hely jó félig volt, amit a konyha és a két pincér is jó ütemben tudott kiszolgálni. Közülük az egyik kifejezetten igyekvő, stílusában pont a helyhez illő volt. Amivel csak azt akarom mondani: az érdeklődés és a személyzet, sőt maga a Kassai étterem és söröző városon belüli helye is alkalmassá tenné a vendéglőt, hogy ha a beletörődésen felülkerekedne a jó értelemben vett vendéglősi kivagyiság és rátartiság, akkor kis befektetéssel és viszonylag gyorsan a város legjobbjai közé emelkedjen.